Legtöbbször könnyen megy a kritikaírás. Általában van egy első benyomás, vagy valami fő gondolat a játékkal kapcsolatban az, ami jó felütésnek, a többi pedig már megy, mint a karikacsapás. Mire a szövegszerkesztő elé kerülök, gyakorlatilag fejben készen van a cikk 80%-a. Jelen pillanatban viszont gondban vagyok, legalább annyira, mint a mostani tesztalany egyik főszereplője, Luca. A srác ugyanis szövegíró egy játékfejlesztő stúdiónál, és az egyik jelenetben egy több ezer szavas dokist kellene összehoznia, ami nélkülöz minden kreativitást, továbbá olyan szinten be van szorítva bizonyos keretek közé, hogy az életkedve is elmegy a munkától. Na valahogy így vagyok most én is.

Miért? Mert egy olyan játékról kell írnom, amellyel sem sztoriban, sem a szereplők szintjén nem tudtam azonosulni, nem is igazán tudnám összefoglalni, hogy miről szól (hogy miért, arról még később) és ami talán a legrosszabb, hogy kiderült, hogy nem is igazán játék. A We Are OFK sokkal inkább amolyan vizuális novella vagy interaktív rajzfilm, de az interaktivitást tessék nagyon egyszerű formában elképzelni. Gyakorlatilag egész pontosan a párbeszédek során lesz néhány választási lehetőségünk, amelyek aztán nem is nagyon befolyásolják a sztorit, legfeljebb az adott jelenetben kissé elégedetten hátra dőlhetünk, hogy a mi szájízünknek megfelelően alakult egy-két mondat.
De miről is van szó? Adott négy fiatal, akiket összesodor a sors, és egy bandát összehozva próbálnak betörni a zeneiparba. Az odáig vezető út azonban rögös, mindannyian személyesen is küzdenek valamivel, leginkább párkapcsolati fronton, de pont abban a korban vannak, amikor egyszerre szuper magabiztosak önmagukban vagy végtelenül elveszettek egy másik pillanatban. A megvalósítás stílusos, rajzos formában történik, első blikkre azt gondolná az ember, hogy valami olyasmi csöppen, mint amit a Gorillaz adott anno a világnak, aztán kiderül, hogy mégsem. A We Are OFK ugyanis sem zeneileg, sem egyediségben nem tud felnőni az említett elődhöz, igaz, mint kiderül, más ligában is indul. Itt ugyanis valóban a lelki rész az erősebb, nem pedig a zene.

Amikor azt mondtam, hogy nem is igazán tudom összefoglalni, hogy miről szól a történet (annak ellenére, hogy azóta mégis megtettem dióhéjban), az két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az embargó részeként teljesen érthetően volt egy olyan kérés, hogy ne legyenek spoilerek a történetet illetően. A „játék” öt fejezetből áll, leginkább az augusztus 18-án elstartoló első kettő eseményeiből lehetne szemezgetni, de ahogy az lenni szokott, a cselekmény nehezen indul be, és pont ezekben nem történik igazán sok. Na és pontosan ez a másik ok, gyakorlatilag pontosan erre a jelenségre van az angolban a „shooting the shit” kifejezés, merthogy a szereplők fecsegnek mindenféléről – animékről, popsztárokról, szexről, fura jövőképekről stb. –, de igazából nem történik semmi jelentős.
Teszik ezt ráadásul sajátos, számunkra kissé idegen amcsi formában, de bevállalom azt is, hogy vén boomer fejjel esetleg csak számomra volt idegen a stílus. Bevallom, az sem igazán tetszett, hogy a fiatalok lépten nyomon SMS-eznek, csetelnek, néha olyankor is, ha egy helyen vannak, vagy épp frissen váltak el egymástól, esetleg olyan szituációkban, amikor abszolút nem erre kéne a figyelmet összpontosítani. A cselekedetek pedig sokszor végtelenül gyerekesek, persze lehet túl szigorú vagyok, hiszen önmagukat kereső fiatalokról van szó, de lehet, hogy egész egyszerűen csak én vártam egész mást a sztoritól.

Akárhogy is, a játékmenetre semmi mentség nincs. Interaktivitás gyanánt ugyan még annyit el lehet mondani, hogy mind az öt fejezet, tartalmaz egy-egy videoklipet is, amelyekbe teljes egészében belepiszkálhatunk, de csupán annyira, hogy összegyűjtögetünk a képernyőn megjelenő dolgokból párat (titkos trófeákat hajkurászva), vagy mozoghatunk jobbra-balra vagy fel és le céltalanul. Sajnos ki kell mondjam, hogy mint videojáték a We Are OFK értelmezhetetlen. De mi mást is lehetne várni azok után, hogy már a fejezek megkezdésénél láthatjuk, melyik hány perc lesz, és ezt menet közben is ellenőrizhetjük, hogy mikor hol tartunk – ennél „csőbb” nem is lehetne a „játék”.
A harmadik, negyedik, ötödik epizód egy hetes csúszással követi majd a premiert, ha valaki rávetné magát a sorozatra. A szereplőknek filmekből, sorozatokból, vagy éppen videojátékokból ismert színészek adják hangjukat (a Steam oldalon átböngészhetőek), s talán megintcsak az én szegénységi bizonyítványom, de egyikük neve sem volt ismerős. Sajnos mivel a sztori abszolút kiszámítható (ennyit talán elárulhatok), és mivel a játék része a minimált súrolja (alulról), abszolút csak azoknak ajánlanám, akik valamilyen ellenállhatatlan vonzalmat éreznek a trailer láttán. Mindenki más nyugodtan továbbléphet.