Bárki bármit mond, a sztereotípiák igenis velünk vannak a mindennapokban, és működnek, akárhogy küzdünk ellenük. Ha például meglátunk egy cuki 2D-s rajzolt platformjátékot, akkor egyből jön a gondolat, hogy na, ez jó lehet majd a gyerkőcöknek. Pedig jelen esetben már a cím is árulkodó lehetne: The Darkest Tales. A Grimm-mesék valószínűleg mindannyiunk ifjúkorában előkerültek, legalábbis a feldolgozott változatok – merthogy az eredetiek brutális, kegyetlen történetek.
Erről van szó itt is, és ha netán valaki mégis besétálna a málnásba, akkor rögtön az első pálya elején nyilvánvaló lesz a másfajta felállás, amikor belebotlunk Piroskába, aki csurom véresen ácsorog egy farkastetem mellett, és zavarba ejtő fölényességgel kioktat minket, hogy mennek errefelé a dolgok. S kit is pontosan? Főhősünk egy plüssmackó, de nem a kedves, odaadó fajtából. Sokkal inkább egy kiégett, csalódott játékról van szó, aki évek óta egy láda mélyén sínylődött. Mégis most kisgazdája rémálmoktól való megmentésére indul, amire egy igencsak idegesítő hangú tündér győzködése veszi rá.
A szokásos ugrándozás és platforming mellett igen komoly hangsúlyt kap a harc, így inkább mondanám akciójátéknak a végeredményt. Kezdetben egy kettétört olló pengéit használva irthatjuk a különféle szörnyszülötteket, de később találunk komolyabb csapásokra képes baltát vagy lándzsát is, távoli támadásokhoz meg íjat vagy bumerángot. Az eszközöket fejleszthetjük időnként, kellő számú ellenség likvidálása után, de nemcsak azt, hanem számos más tulajdonságunkat is, amiben egy méretes képességfa segít eligazodni.
A grafika igen tetszetős, szépen rajzolt, viszont helyenként akadnak elnagyolt részek, de mégsem ez jelenti a legnagyobb gondot. Hanem hogy sokszor nem egyértelmű, hogy mi akadály, és mi az a pont, ahová továbbléphetünk. Ilyen módon sokszor fogunk megsérülni, és gondolkodni, hogy ez mitől is volt. Gyógyítás ugyan van, de mivel az ellenfelek is igen kellemetlen, vagy inkább úgy mondanám, szemét módon küzdenek, annyira gyakran fogjuk használni, hogy az már frusztrációt okoz. A pályák alapvetően szépek, ám amíg a történet elején szemnek kedves erdő, trópusi sziget vagy havas táj van soron, addig később egyre komorabb és sötétebb settingek, egy-egy ponton szinte a nagy feketeség közepén harcolunk.
Részemről sajnos ráadásul az ismerkedés sem indult valami jól, ugyanis volt egy rész, ahol hosszabb időre elakadtam (egy többperces üldözéses szakasz, amelynél elég egy rossz mozdulat, és kezdhetjük az egészet elölről), máskor pedig a játék vitt bele egy showstopper szituációba, ami miatt újra kellett kezdeni a kalandot (sajnos automata mentés van, így sehogyan sem lehetett megoldani). Az történt ugyanis, hogy valahogy előreteleportálódtam egy későbbi pályára, ahol viszont egy olyan skill kellett volna a továbbjutáshoz, ami nekem még nem volt meg. Így már gyakorlatilag harmadjára kellett a kaland első részét letudnom, ugyanis anno a demóval is játszottam már.
Mindezek hatására töredelmesen be kell valljam, hogy körülbelül a kaland felénél végül le is tettem a kontrollert, és ennek megfelelően csak mérsékelt lelkesedéssel tudom ajánlani a The Darkest Talest. A célközönség leginkább a Dark Soulst és platformereket is kedvelő játékosok lehetnek, de nekik is azt tanácsolom, hogy inkább várjanak picit a vásárlással – egyrészt mondjuk egy leárazást, másrészt meg pár patchet, hogy a stabilitás rendbejöjjön, mert jelen pillanatban sokszor inkább frusztráló az élmény, semmint szórakoztató.
