Amióta világ a világ, mindig is voltak rendszerető és trehány emberek (mondjuk az előbbi nem tudom, hogy nézett ki az őskorban, de biztosan jelen volt ott is). Mostanság azonban lépten-nyomon rásütjük az OCD (kényszerbetegség) bélyegét mindenkire, aki kicsit is rendmániás. Nos, a dolog nem ennyire egyszerű, de való igaz, hogy sokunkban benne van ilyesmi hajlam, ami akár jelentkezhet indirekt módon is. Nálunk például az irodaházban, ahol dolgozom, a lépcsőház földszintre vezető szakaszán a burkolók elnéztek valamit, és az egyik lépcsőfokot 1-2 fokkal különböző szögben sikerült felrakni, és amikor lefelé megy az ember, mindig megütközik rajta – persze már aki észrevezi és zavarja.
A legtöbb esetben viszont az erre érzékenyek kínosan állítgatnak apróságokat otthon a lakásban. Egy-egy képet egyenesre, a reluxa rakoncátlan elemeit a többihez igazítva, de akár idevehetjük azt is, amikor a kisgyerek csak úgy hajlandó átmenni a zebrán, hogy csak a fehérre lépjen. A jó hír, hogy az A Little to the Left mindazokhoz szól, akik szoktak ilyesmit művelni a mindennapokban. S hogy mit kell csinálni? Pont ugyanazt, több mint 75 változatos pályán keresztül.
Rövid, néha pár másodperc/perc alatt megoldható szintekről van szó, kicsit olyan az egész mint egy minijáték gyűjtemény, például a Warioware, csak itt kevesebb (másfajta) ökörködés van (erről picit később). Az egyszerűbb feladatok közé tartozik, hogy pár dolgot sorba rakjunk (például kulcsokat méret alapján vagy sakkfigurákat, de külön gondolva az árnyékukra), esetleg tárgyakat rendezzünk el szimetrikusan (egymás tükörképeit oldalara, a szabályos formákat meg középre).
Akad azonban rengeteg más ötlet is. Például szétválogatni egy csomó mütyürt egy dobozba, hogy a lehető legjobban kihasználjuk a helyet. Bejelölni a naptárba az ismétlődő eseményeket. Összerendezgetni a játékkonzolba való cartridge-eket, hogy szépen egy oszlopban álljanak. Vagy éppen eltalálni azt a dalt a bakelitlemezen, amelyik nincs megkarcolva, és emiatt nem ugrik meg rajta a tű. Rengeteg szint van, néha ismétlődnek az ötletek, de alapvetően nem unalmas a dolog annak, akit az ilyen szórakoztat.
A feladatok egyre összetettebbek lesznek, így ha hibát fel lehet róni a játéknak, az az, hogy akadt olyan pálya, ahol azt sem tudtam mit kell csinálni. Szerencsére kérhetünk hintet, ami gyakorlatilag azt mutatja meg, mi lenne a kívánt végstádium (jópofa, hogy egy radírral kell lesatírozni a kézzel rajzolt képről az irka-firkát, hogy ezt meglássuk). Azonban ha így sem boldogulunk, nemes egyszerűséggel át lehet ugrani az adott szintet. A stressz tehát semmilyen szinten nincs jelen a játékban, és ez jól is van így – nem erről vagy a kihívásról szól az A Little to the Left. Az is nagyon szimpatikus, hogy gyakran a megoldás is lehet többféle, vagyis egyéni.
Idegesítő faktor azonban mégis van, mégpedig egy pajkos cica képében. Őkelme akkor kerül porondra (bár leginkább csak a mancsa), amikor már túl sokáig gondolkodunk, s ilyenkor benyúl a képbe és jobban összekavarja a dolgokat elégedett nyávogás közepette. Az ötlet onnan van, hogy a játékot egy házaspár rakta össze, és a való életben is hasonlóképp viselkedő kedvencüket is beletették, ahogy jó pár pálya is az otthonukban fellelhető berendezési tárgyakat idézi.
Kellemes kikapcsolódás lehet az A Little to the Left mindazoknak, akik nem csak az aktív, esetenként akciódúsabb szórakozást keresik. A teljes élményhez mindenképp érintőképernyős változatot ajánlok, részemről Steam Decken futott a teszt, és minden a legnagyobb rendben volt vele. Az élmény fogyasztható apróbb falatokban is, igaz, a készítőpáros gondolt erre is, és vannak napi challenge-ek is (ezek a kampányban amúgy is fellelhető feladatokra hajaznak, minimálisat esetleg csavarva rajtuk). Nem tudom, hogy érdemes-e mindezt videojátékként aposztrofálni, de azt hiszem, nem is ez a lényeg – természetesen nem lehet egy kalap alá venni egy Call of Dutyval vagy egy Gran Turismóval, de részemről gyakran van igény efféle „időfecsérlésre” is. Úgyhogy bátran ajánlom.
