Amikor 2017-ben bejelentésre került a Somerville, akkor mindenki felkapta a fejét. Dino Patti, a dán Playdead alapítója épp egy évvel azután került elő újra, hogy elhagyta egykori cégét és sikereinek forrását, épp az Inside megjelenése után egy héttel. A játék körül nagy zsongás alakult ki, mostanra viszont kiderült, hogy ügyes médiahack volt, ugyanis a projekt nem annyira a nevezett úriember nevéhez köthető (habár producerként elvitathatatlan érdemei vannak benne).
De hát akkor kihez? Az ötletgazdát Chris Olsennek hívják, aki 2014 óta munkálkodott már a játékon. Az egykori animációs szakember (nem aprózta el, Marvel és Star Wars filmeken, de a Wachowski testvérek féle Jupiter felemelkedésén is dolgozott) gyakorlatilag saját hálószobájában kezdte el összerakni a cuccot, s azzal hívta fel rá kollegája figyelmét, amikor nyilvánosan blogot indított a folyamatról. Három évvel később közös céget alapítottak Jumpship néven, és a kezdeti „one man show” szépen felhízott egy csapattá, és időközben a projekt is némileg koncepciót váltott (például a kezdeti 2D-ből immár 3D lett).
„Na de milyen a játék?” – szólhat a jogos kérdés, hiszen csak nyúlfarknyi teasert és trailert kaptunk, Olsen pedig nem győzte oltani a tüzet, miszerint ez nem egy Playdead játék lesz, és még csak nem is platformer. Így, egy végigjátsszással később én már tudom a választ, és valóban nem egyszerű a kérdésre felelni, de talán sokkoló lesz amit írok: de, ez egy nagyon is Playdead-szerű játék. Mind a stílus, mind a komor felállás és a bizarr történések a dánok két játékát juttatják eszünkbe lépten-nyomon. Oké, legalább a platformjáték kérdésében nem szeretném meghazudtolni a fejlesztőt, de akkor minek nevezzük az Another Worldöt? Tessék valami olyasmit elképzelni, ugyanis Eric Chahi mesterműve bevallottan az egyik legfőbb ihlető forrás volt.
A történet meglehetősen hétköznapi módon indít (most szólok, hogy habár semmi spoilereset nem fogok írni, a teljes élvezethez inkább azt ajánlom, hogy teljesen fogalmatlanul vágjunk bele a kalandba – ha valaki ezt választja, ugorja át ezen bekezdést), egy család hazaérkeztét látjuk festői szépségű helyen található házukba, a következő kép pedig már az, ahogy békésen bealszanak a TV előtt ülve. Kisebb intermezzo után már épp megkezdenék a lefekvéshez való készülődést, amikor óriási zaj szűrődik be odakintről. Nem egy tűzijáték indul azonban be, hanem a mindent elpusztító apokalipszis – idegen lények támadják meg a Földet. A kis család szét is szakad, mi pedig megkapjuk az ifjú apuka szerepét. A cél egyértelmű: újraegyesíteni a familiát mindenáron.
A főszereplő mellé hűséges kutyája társul, és ketten szelik majd át ezt a furcsa, posztapokaliptikus világot, amely ha nem lenne igen tragikus sorsú, a maga módján szépnek is mondhatnánk. Mindent a pusztítás borít ugyanis, autóroncsok, leszakad hidak, beomlott épületek szegélyezik utunk. A csatározásokban elhunyt katonáktól viszont két tulajdonságot öröklünk – az egyik a mindent beborító fura anyag cseppfolyosítására, míg a másik annak megszilárdítására jó. Tulajdonképpen ez lesz az egyetlen játékmechanika végig, fegyverhasználat nincs, ezen felül olyan fejtörők lesznek még, amelyek a környezetet vonják be (liftek, gépek, autóroncsok és sok más elem közreműködésével).
A 4-6 órás kalandot mégsem nevezném sétaszimulátornak, leginkább akció-kalandként aposztrofálható, ahogy a már említett Another World is. A nagyjából tizennégy fejezetre rúgó sztori egy szó nélkül zajlik le, nincsenek dialógusok, sőt a klasszikus értelemben vett átvezetők sem – minden a játékban megszokott kameraállásból, kiváló minőségű animációk interpretálásában történik. Ha már itt tartunk, akkor a grafikát is méltatnám (noha a screenshotok ezerszer többet elárulnak), egészen olyan hatású a látvány, mintha modern festmények elevenednének meg a szemünk előtt.
Nos, jó volna, ha itt le is tudnánk zárni a cikket, mondván, hogy mindenki próbálja ki, és hogy ismét egy instant klasszikust kaptunk. Ott van viszont az a fránya „DE”. Sajnos hiába készült a játék nyolc éven át, nagyon bugos formában érkezett meg a tesztre (az Xbox változatot nyúztuk). Igen gyakran bele tudunk akadni tereptárgyakba, a karakterek pedig nemes egyszerűséggel átsétálnak egymáson. De olyan is előfordult, hogy a skill- vagy tárgyhasználat után főszereplőnk kapálózva elrepült (ilyenkor csak az állás visszatöltése segít). Technikailag sem makulátlan a helyzet, gyakori „vendég” a screen tearing, és itt-ott picit a framerate is be tud esni, a hangok hiánya esetenként meg már csak a habot jelentik a tortán.
Igazán kár, hogy a Somerville nem tudott jó minőségben elstartolni, mert ennél többet érdemelt volna, és picikét rányomja a bélyegét a hangulatra a sok hiba. A játék maga viszont gyönyörű és élvezetes, ha ezen túl tudjuk tenni magunkat, noha a történet kifutása nem lesz mindenkinek ínyére, de ezt a Playdead játékainál is megszokhattuk. Gyakran volt olyan menet közben, hogy fogalmam sem volt, hogyan jussak tovább, de a környezetet végigtapogatva, próbálgatva mindig meglett a megoldás kulcsa – szóval a fejtörők korrektnek mondhatóak, viszont istenigazából ezen kívül játéktechnikailag túl nagy kihívás nincs.
Azt gondolom azonban minden felsorolt negatívum ellenére, hogy érdemes belevágni a játékba, ha máshogy nem, a GamePass keretein belül, ahová rögtön a mai nappal be is került. De akár várni is érdemes lehet kicsit, a Jumphip (akiket épp felvásárolt a Thunderful kiadó) ugyanis szorgosan gyártja a patcheket a játékhoz. Még ma, a megjelenés reggelén is jött egy, de gyorsan belenézve az összes említett probléma él még. Reméljük, folytatják a munkát és kicsinosítják a minőséget, és egy bátran ajánlható játék lesz az eredmény.
