Becsületesen bevallom, hogy sosem játszottam a McPixel előző részével. A kalandjátékokat ugyan nagyon kedvelem, a pixelgrafika sem ellenségem, de valahogy elriasztott, amit anno láttam belőle. Ráadásul nem elírás, hogy nem többes számban beszélek a sorozatról, ugyanis második rész csak annyira létezik, amennyire Larry 4. Ha úgy tetszik, a McPixel 3 tetszeleg ebben a szerepben, vagyis tíz hosszú esztendő után idén folytatódik a saga.
Most hogy végre bizalmat szavaztam a játéknak, kiderült hogy egyáltalán nem is point-and-clickről van szó, vagyis ez csak a látszat – jobbára csak alapnak használja fel az egyszemélyes fejlesztőbrigád, Mikolaj „Sos” Kamiński (vicces, hogy a stáblistában be is írta magát minden létező posztra, hogy ne legyen olyan hamar vége). Sokkal inkább egy minijáték-gyűjteményről, mint amilyen a Warioware, de itt inkább lesz párhuzam idiotizmus terén, mint az A Little to the Left kapcsán, amelynek tesztjében szintén megemlítettük nem is olyan rég.
McPixel karaktere egy MacGyver-klón, akinek neve leginkább azoknak lesz beszédes, akik a nyolcvanas-, kilencvenes évek TV-sorozatain edződtek – a fiatalabbaknak házi feladat utánanézni a jóképű ezermester kalandjainak. Mivel tesztünk címadója egy igazi balfék, ezért a párhuzam mindössze annyi, hogy neki is mindenféle helyzetből ki kell vágnia magát, de ha nem tudással vagy ügyességgel, akkor szerencsével vagy illogikus viselkedéssel. Ennek megfelelően négy fejezet 3-3 feladatsorán kell végigvergődnünk (5-6 helyszínből áll egy), ami így összesen nagyjából 100 pályát tesz ki.
Néha egy zuhanó katonai repülőn találjuk magunkat, ahol már minden baka öntudatlan (aki meg nem, és menekül, annak mi látjuk el a baját), máskor meg mondjuk egy zavart programozó belső szerveiből kell kiszabadulnunk, s az út természetesen (?) a (ohh crap, spoiler) végbelén keresztül vezet. A feladat mindig az, hogy McPixel ép bőrrel megússza a kalandot, és ehhez nem átall használni bármit, ami a keze ügyébe kerül. Ahogy a példák is mutatják, nincsenek tabuk, sőt a prosztó humor igencsak sajátja a játéknak. A pisi-kaki viccek egymásnak adják a kilincset, de hősünk nem ismer semmilyen megalkuvást más területeken sem.
A minijátékok közt akad versenyzős, mindenféle sport, lövöldözős, verekedős szegmens (még egy mini FPS is), a legáltalánosabb mégis az, hogy a környezetünkben elérhető tárgyakat használhatjuk fel valami módon. Az se baj, ha nem találjuk meg elsőre a helyes utat, mert többször is próbálkozhatunk, sőt a maximalisták rá is hajthatnak arra, hogy minden lehetséges geget felgöngyölítsenek. A pályacsomagok közt tényleg kicsit point-and-click-szerűen közlekedhetünk McBurg városkájában, és az új lehetőségeket azokkal az érmékkel nyithatjuk meg, amit az előző bohóckodásaink... bocsánat, kőkemény akcióink során begyűjtöttünk. Kimondott sztori nincs, habár a végére azért alakul valami, és a zárópályák már kicsit összetettebbek, és jobban egymásra is épülnek.
A McPixel 3 igazi polgárpukkasztónak szánt, agyatlan szórakozás. Különösebb harverigénye nincs, készítője szerint az anyukád PC-jén is elfut (látványban azonban így is sokat fejlődött az elődjéhez képest), így ha valaki bírja az óriáspixeleket, bármikor előveheti 4-5 percre is. A legtöbb szint ugyanis még egy percig sem tart, vagy pár tíz másodpercben mérhető, inkább a többszöri próbálkozások fogják kitolni a szavatosságot. Reméljük, Kamiński úrnak bejön a számítása, és ha a Devolver Digital is úgy akarja, akkor nem kell újabb tíz esztendőt várni egy folytatásra, vagyis a McPixel 28-ra.
