Ritka az az eset, amikor egy játék szinte egészen a megjelenésig elkerüli a figyelmemet, majd szinte első pillantásra felkelti az érdeklődésemet – a The Chant azonban teljes sikert aratott ilyen tekintetben. Sokáig nem tudtam hová tenni, tévesen abban a hitben éltem, hogy egy újabb Quantic Dream-jellegű, narratívaközpontú kalandjátékról van szó, amely inkább interaktív film, mintsem játék. Műfaji rokonságot azonban a The Chant elsősorban a The Evil Within duológiával mutat: egy enyhe crafting- és karakterfejlesztési rendszerekkel megáldott túlélőhorrorról van szó.
Hősünk Jess, egy huszonéves fiatal lány, aki évek óta küzd testvére tragikus elvesztésének súlyával. Miután a terápia és számos alternatív módszer csődöt mondott, úgy dönt, elfogadja egy régi barátnője, Kim meghívását, aki egy new age spirituális guru izolált táborában invitálja, egy privát szigetre, amely régen többek között egy titokzatos bányásztársaságnak, majd a ’70-es években egy szektának is otthonául szolgált. Érkezését követően a dolgok viszonylag gyorsan és váratlanul teljesen elborult irányt vesznek: az esti közös kántálás során az egyik tag váratlanul megtöri a kört, a sziget misztikus kristályaival rezonálva pedig az esemény kaput nyit a Gloom (Métely) nevű kozmikus rettenet dimenziójába, amelynek szörnyűséges, pszichedelikus lakói az emberi kétségbeesésből, szomorúságból és tébolyból táplálkoznak. Jessnek saját és a többi szigetlakó legborzalmasabb félelmeivel és titkaival szembenézve kell összegyűjtenie a kristályokat, és kitalálni, hogyan fordíthatja vissza a félrement rituálét, még mielőtt a dimenziós hasadék teljesen átszakadna.
A játék viszonylag lineáris, a sziget egyes részei között ugyan félidőnél megnyílik egy fast travel rendszer, illetve a különböző kristályok, amelyek birtokában a Métely újabb és újabb akadályain kelhetünk át, egy metroidvania jelleget sejtetnek. Valójában a korábban lezárt területekre jól meghatározott sorrendben lehet csak eljutni, melléktevékenység pedig a gyűjtögethető dokumentumok és mikrofilmek formájában – amelyek révén jobban elmélyedhetünk a sziget múltjában – nem akad túl sok. A játékidő eleve sem túl magas, durván 6 óra alatt végigjátszható a kaland, ez alatt pedig sem a történet, sem a játékmenet terén nem mutat fel jelentős újdonságokat – inkább csak jól használja fel, illetve formálja át azokat a műfaji alapokat, amelyeket már számtalanszor láthattunk másoknál.
Ahol azonban a The Chant mégis újítani próbál, a szándék sajnos nem mindig bizonyult elegendőnek. Az egyik ilyen elem az, hogy különböző tulajdonságaink fejlesztéséhez nemcsak a kristályokra van szükségünk, amelyeket elkölthetünk képességfánkon, hanem a párbeszédek során rá kell mennünk a három fő erőforrásunk (elme, test, spiritualizmus) közül a megfelelővel összecsengő válaszokra is. Egyrészt nehéz előre belőni, hogy mikor lesz így lehetőségünk valóban megnyitni egy fejlesztést, másrészt kissé furcsa volt, hogy milyen irányba kell elvinnünk Jess karakterét, ha például szeretnénk rágyúrni az életerőre és annak regenerációjára.
A fejlesztésektől függetlenül erőforrásaink természetesen mindig limitáltak lesznek, így nem árt azokat jól beosztani, és nem egy esetben inkább a menekülés, mintsem a konfrontáció mellett dönteni. A játék korrekt olyan szempontból, hogy egy-egy nagyobb összecsapás után például mindig tesz az utunkba olyan nyersanyagokat, amelyekből a nagy valószínűséggel elhasznált fegyvereinket és gyógyító tárgyainkat is pótolgathatjuk, viszont bizonyos erőforrásaink még így is kissé túl gyakran érnek el kritikus állapotot.
Az életerő mellett ez elsősorban az elme, amely a Métely által uralt részekbe lépve például folyamatosan csökken, ha pedig eléri a nullát, Jess pánikrohamot kap, és sürgősen biztonságos, világos helyre kell menekülnünk, miközben ideiglenesen támadásra is képtelenné válunk. Ha pedig már támadás: ugyan a játék harcrendszere dicsérendő abból a szempontból, hogy spirituális fegyvertárával, mint a só, égő zsályacsokor és egyebek, elég egyedi ízt kölcsönöz a harcoknak, az ellenfelek kissé túlságosan szivacsjellegűek lettek, a velük vívott harc pedig annak függvényében válik bagatell egyszerűvé vagy frusztrálóvá, hogy megtaláljuk-e az összecsapás előtt a taktikáikat, gyengeségeiket részletező feljegyzéseket.
A The Chant mindezek ellenére közel sem rossz játék, sőt, meglepően színvonalas és szórakoztató B-kategóriás túlélőhorror, kiemelkedő hangulattal, amely lehetett volna egy kicsit hosszabb, ha pedig a készítők jobban odafigyeltek volna pár dologra, akkor egy több fokkal jobb játék is. Kissé mérsékeltebb elvárások mellett tudom ajánlani, esetleg várjatok meg vele egy lazább leárazást – annak mindenesetre örülnék, ha a Brass Token csapata a tapasztalatok levonását követően próbálkozna még a műfajban.
