A Supermassive Games tipikusan olyan stúdió (eddig), amely éveken át egy rakás alig ismert játékot vagy épp más stúdiók játékainak kiegészítőit, HD remasterjeit készítette. Majd jött egy nagyon komoly siker, amely egy csapásra világszerte ismertté tette a stúdió nevét. Ez volt az Until Dawn, a moziszerű tinihorror kalandjáték. Ezt később olyan további egész jó horror kalandok követték, mint az The Inpatient vagy a Hidden Agenda, amelyek érdekes ötletekre épültek. Majd következett egy értelmezhetetlenül rossz VR-akciójáték, a Bravo Team...
Talán ez a pofon kellett a stúdiónak, hogy visszataláljanak a siker útjára. Vissza is tértek az Until Dawn által kitaposott ösvényre és útjára indítottak egy teljes antológiát, a The Dark Pictures Anthologyt. Az első rész, a Man of Medan egy kísértethajón játszódott, a második, a Little Hope pedig egy boszorkánysztori volt. A harmadik felvonásban, a House of Ashesben Irakba kerültünk, és egy föld alá süllyedt ókori templom szörnyei elől menekülhettünk. Most pedig itt a negyedik, egyben utolsó fejezet, a The Devil in Me. Annyit elöljáróban már elárulhatok, hogy ez eléggé elüt az előző három epizódtól.
A sztori ezúttal az egyik legnépszerűbb horrorhelyszínre, egy ódon, már megjelenésében és hangulatában is hátborzongató szállodába repíti a játékosokat. De nem akármilyen szállodáról van szó, itt nem holmi kísértetek fognak riogatni minket. Nem, ezúttal egészen más eszközökkel készültek a fejlesztők. Már megszokhattuk, hogy az antológia történetei többé-kevésbé valós eseményeken, de legalábbis valóban létező legendákon alapszanak. A Man of Medan ugyebár a valóban létezett Ourang Medan kísértethajó sztorijából merített ihletet. A Little Hope az egykori boszorkányégetések témáját járta körbe. A House of Ashes pedig (és itt most egy pici spoiler következik)
a vámpírokat hozta be a képbe ijesztgetni.
Mi a helyzet akkor a The Devil in Me-vel? Nos, hallottatok már Herman Webster Mudgettről? Vagy más, közismertebb nevén Dr. Henry Howard Holmesról? Esetleg az H.H. Holmes ismerős? Aki egy picit is jártas a sorozatgyilkosságok történelmébe, bizonyosan ismerősen cseng neki a fenti név. A mi kis kópénk az 1800-as évek második felében élt és ténykedett. És a ténykedés alatt most azt értem, hogy lényegében ő volt a modernkori történelem első jól dokumentált sorozatgyilkosa. Meg az egyik legtermékenyebb is. Igazi kis mocsok volt, akinek a biztosítási csalás, a csekkhamisítás, a bigámia vagy lótolvajlás olyan napi rutin volt, mint nekünk a fogmosás. Idővel azonban rákapott egy picit keményebb dologra is: embereket ölt. Nem keveset, inkább iszonyú sokat. Bár csak Chicagóban ötvennél több ember haláláért lehetett felelős, valójában végül mindössze egyetlen ember, egy volt üzlettársa megölése miatt ítélték el és végezték ki. És hogy jön ide a szálloda? Bár nagyon valószínű, hogy a gyilkos csapdává átépített szállodáról szóló legendák minimális valós alappal rendelkeztek, a korabeli újságcikkekben arról írtak, hogy az általa üzemeltetett hotel rengeteg rejtett szobát és átjárót, és még ennél is több halálos csapdát rejtett.
Szóval emberünk elég jó horroralapanyag, amire a Supermassive Games is ráérzett. Én a magam részéről sokkal jobban örültem volna, ha ez a játék egy picit merészebb, és például az 1800-as években az igazi hotelben játszódna, de nem ez a helyzet. Ehelyett egy olyan hotelben fogunk barangolni, amelyet alkotója Holmes szállodája tökéletes másolatának szánt. Így viszont megmaradtunk napjainkban, a főszereplők pedig ezúttal egy stáb, akik dokumentumfilmet akarnak forgatni a szállodában. Vesztükre. A kérdés csupán az, hogy a stúdió mihez kezdett az egyébként erős alappal.
Sajnos azt kell mondanom, hogy a The Devil in Me tipikus példája annak, amikor egy valaha remekül működött receptet túl gyakran vesz elő valaki. Elsőre fantasztikus. Másodjára még remek és örül neki az ember. Harmadjára még mosolygunk, mert legalább finom, de már azért uncsi. Negyedjére meg... ember, találj már ki valami újat! Szóval nagy vonalakban elmondható, hogy bár a játékon itt-ott látszik, hogy megpróbáltak a fejlesztők a szinte kőbe vésett mechanizmusokon faragni és változtatni, ez nem igazán hozza meg a várt eredményt.
A szereplők a legtöbb korábbi játékban többé-kevésbé szerethetők voltak, de legalábbis volt köztük olyan, akiért tudott az ember izgulni. Itt viszont ezt már nem éreztem. A stábtagok vagy unalmasan közömbösek voltak, vagy egyenesen bosszantóak. Persze ez mindenkinél másképp jön elő, de nálam ez volt a helyzet. A látványvilág szinte tökéletesen ugyanaz, mint az antológia bármely másik játékánál, csak a körítés más. Ez valahol rendben is lenne, mert csúnyának egyáltalán nem nevezhető. De nagyon is érződik már rajta, hogy évekkel ezelőtti alapokon nyugszik. Ha a Supermassive Games komolyan gondolja, hogy második évadot is készít ennek a sorozatnak, akkor nagyon fontos lesz, hogy új alapokra helyezze a grafikát. Akár a vizuális stílus megváltoztatása is szóba jöhet szerintem, ha ez kell ahhoz, hogy tényleg újnak érződjön a következő rész, ne pedig ugyanazon immár hároméves játék újabb teljes árú kiegészítőjének...
Mik az újdonságok? Az alapvető játékmenet a szokásos, vagyis sétafikálunk, tárgyakat nézegetünk és persze rengeteget beszélgetünk. Viszonylagos gyakorisággal kerülünk döntési helyzetekbe, amelyek olykor életről és halálról döntenek. Természetesen a legtöbb akció most is quick time event formájában irányítható, vagyis ha elég gyorsan nyomjuk le a megfelelő gombokat, akkor az éppen irányított karakterünk jó eséllyel megússza ép bőrrel. Ha hibázunk, nyekk. A már jól ismert minijátékok mellé újdonságként bekerült a bújócska is, amikor egy előre megadott helyre kell menekülnünk, majd ott bizonyos gombokat nyomva tartva mozdulatlanul megvárni, míg elhárul a veszély.
Apróság, de annál látványosabb: karaktereink mintha ledobták volna az egészalakos gipszet: képesek futni, lehajolni, létrára mászni és hasonlók. Ez a korábbi részekben nem volt jellemző, most viszont szinte felüdülésnek tűnik. Végül, de nem utolsósorban az egyes karakterek most eltérő képességekkel bírnak. Semmi komoly, de azért ötletes: egyikük névjegykártyával tud ajtókat nyitni, egy másik meg tudja szerelni a hibás áramköröket, megint más mikrofonnal veszi észre a közeli zörejeket.
Apró újítások ezek, de szerintem nagyon is szükségesek. A gond csak az, hogy még messze nem elegendőek ahhoz, hogy a The Devil in Me tényleg előrelépésnek érződjön az elődökhöz képest. Minden igyekezete ellenére olyan érzést kelt, mintha csak egy kiegészítő lenne. Ahhoz viszont nagyon sokba kerül. Persze az antológia rajongóinak illik ezt is megvennie, és még azt se mondanám, hogy nagyot fognak csalódni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy meglepődni nem fognak semmin. Pontosan azt fogják kapni, amire számítanak, ami azonban egy jumpscare-re építő horrorjáték esetében nem annyira szerencsés. Nagy kérdés innentől, hogy a második évadot nyitó Directive 8020 hoz-e majd érdemi újdonságokat.
