Ha zenés játékokról beszélünk, akkor majdnem biztos, hogy elsőre vagy valami ritmusjáték jut mindenki eszébe, mint a Beat Saber vagy a Guitar Hero, esetleg egy karaoke cucc, netán a Just Dance széria. Pedig a kézenfekvő helyett akadnak olyan címek is, amelyek inkább csak közvetve szerepeltetik eme művészeti formát, vagy netán egész máshogy építenek rá. Ott van például az A Musical Story, amely ugyan az első kategóriába esik, de inkább egy különleges narratív utazás, vagy a hangunkkal irányítható One Hand Clapping, a The Artful Escape meg a platformerek és a kalandjátékok elemeit vegyíti ügyesen.
A Once Upon a Jester szintén kaland, ráadásul a klasszikusabb fajtából, de emellett a zenét is aktívan használja, mint játékelemet. Nem csak arról van szó tehát, hogy a történet során gyakran dalra fakadnak a szereplők (mert tényleg megteszik), de akad majd a számukra egy rakás olyan szituáció, amikor bizony a hangjuk kieresztése jelenti a továbblépést.
Jester és Sok két jó barát, és a sztori elején különösebb cél nélkül tengetik az életüket – gyakorlatilag egy kasmír sál eredetén vitatkoznak, amit egyikük nemes egyszerűséggel ellopott. Meghallják viszont a közelből beszűrődő felhívásból (ami már maga is egy zenés intermezzo), hogy a királyi udvar versenyt hirdet (ez volna a Royal Theatrical Spectacle). A feladat, hogy a színpadi előadások közül aki a leghamarabb gyűjt össze a környék három helyszínéről 15-15 virágcsokrot elismerésül, az felléphet a királyi palotában.
Össze is áll a terv a srácok fejében, ugyanis az uralkodói udvarban található a híres-neves, mesés értékű Királyi Gyémánt. A gyors meggazdagodás reményében felcsapnak ők is vándorszínésznek, hogy a kő közelébe kerülve ellophassák azt (micsoda terv). Butuska történet? Igen, ennél már csak a grafika butuskább: mintha gyermekrajzok elevenednének meg, ráadásul színekkel gazdagon illusztrálva. Mégis pont ez adja az egész játék hangulatát és báját. De ha ennyi nem lenne elég, akkor a szereplők is nagyon szimpatikusak, sőt mi több: egyenesen cukik. Még a gonoszok is, ugyanis botcsinálta párosunknak egyből vetélytársa is akad, amelynek egyik tagja egy bárány, aki csak bégetni tud, ellenben nagyon szépen zongorázik.
Három városba jutunk majd el tehát (a királyi udvart és egy extra helyszínt leszámítva), és ezekben mindig ugyanaz lesz a menetrend. Elsőnek körbe kell járni és az ad hoc beszélgetéseken túl fel kell mérni, hogy mire vevő a közönség (ez akár előadásonként is más lehet). A figurák feje feletti kis buborékokban láthatjuk az egyértelmű piktogramokat, hogy mire vágynak, és azt is amire nem (dráma, akció, szerelem stb.). Ezután kell terveznünk egy plakátot (ezen már jó, ha olyan dolgok vannak, ami szimpi a népnek), és kezdődhet a buli. Az előadás nagyon spontán módon történik, Jester egy-egy felvezetés közben megáll egy pillanatra, és 2–5 téma közül választhatunk, hogyan folytatódjon a mondat és vele együtt a show. Röpködnek a poénok, a történetek drámai fordulatot is vehetnek, és elég sok a zenei betét (persze igény szerint).
A közönség nem rest jelezni, ha tetszik nekik, amit látnak, hallanak, így már menet közben is érezhetjük, hogyan állunk. A végén aztán egyértelműen kiderül persze, amikor a virágcsokrokat megkapjuk. Akkor se bánkódjunk, ha nem sikerül a maximumot megszerezni, akárhányszor nekiugorhatunk, legfeljebb egy vagy két menettel többet kell teljesíteni. Sajna előadás alapból kevés van, és még a variációs lehetőségeket számítva is előbb-utóbb lesznek ismétlődések, de mivel nem hosszú a játék (nagyjából 3 óra), ezért ez nem annyira zavaró.
Amiről mindenképp külön akartam írni (habár az előadásoknak is vastagon része, a sztori során egyébként is gyakran jönnek ilyen részek), az a zenélés, éneklés. Ez mindig úgy történik (de más akciószegmensek, például egy kardpárbaj is), hogy egy félkör alakú sávon mozog egy potméter, és a megfelelő helyen kell megállítani a sikerhez. Amikor dalolászás van, akkor természetesen jó hosszúra van hagyva, mert ilyenkor nem a reflex a lényeg, hanem hogy a dallamra mi magunk tudunk improvizálni (a hangok random jönnek, mi azt dönthetjük el, hogy hosszan kitartjuk vagy több rövidebbet tolunk el). Elmondva kicsit bonyolult a dolog, de nagyon intuitív az egész, és villámgyorsan rá lehet érezni, na meg élvezni az egészet. A zeneszámok között vannak (szándékosan) bénácskák (ne feledjük, hogy amatőr zenészekről szól a történet), de igazán libabőrös, slágergyanús szerzemények is.
A Once Upon a Jester ajánlója valahogy úgy zárul, hogy „nyűgözd le a közönséget oltári viccekkel és énekelj nekik tiszta szívedből”. Nos, nem is kell jobb példa minderre, mint amit a készítők letettek az asztalra, mert abszolút érezni a játékon, hogy ők is ezt tették (valljuk be, ritkán látunk ilyet, amikor egy produkció szívből jön). Lehet, hogy a Bonte Avond alkotása sohasem kap majd nagyobb publicitást (Steamen jelenleg 31 értékelésnél tart), és mindig is egy rejtett drágakő marad. Ha azonban valaki szereti és tudja értékelni a zenét, és kedveli a kicsit béndzsó, de bájos poénokat, akkor vesse rá magát. Támogassuk őket, jó volna még tőlük hasonló, vagy ennél is jobb produkciókat látni. Amíg pedig várakozunk, érdemes rálesni az előző, tavaly év elején megjelent első és ehhez igen hasonlatos játékukra (Everybody Wham Wham).
