Se szeri, se száma az ügyességi-logikai játékoknak, és ahány, annyiféle – mindegyiknél más a megközelítés. Van amelyiknél az alapötlet egyedi, akad amelyik inkább a látványra épít, de olyanok is, amelyek egy ismert formulát járatnak csúcsra, vagy netán egy klasszikust dolgoznak fel új köntösben. Az mondjuk persze mindig jó, ha azért nem túl puritán a kidolgozás, vagy nem válik hamar unalmassá esetleg nehézzé a stuff – szóval elég sok mindennek kell megfelelni, hogy a játékos elégedetten nyomogasson.
A Railbound szerencsére a legtöbb akadályt ügyesen veszi. Bájos a körítés, egyedi és szép (egyben letisztult) a grafikai stílus, mellé pedig az alap játékmechanika is ötletes és kihívásokkal teli. A sztori nincs túlzásba víve (sőt tulajdonképpen nincs is – inkább csak hangulatképeket kapunk), egy idős és egy fiatal kutya (apa-fiú, esetleg nagypapa-unoka?) ténykedését kísérhetjük végig több mint 150 fejtörőn keresztül, amelyek a vasúttal kapcsolatosak. Feladatunk ugyanis az lesz, hogy az egyes szinteken található 1–4 számú vasúti kocsit sorrendben a mozdonyhoz csatlakoztassuk.
A feladványok alappillére, hogy a sínpályát nekünk kell megépíteni, amihez természetesen adott mennyiségű elem áll rendelkezésre, továbbá vannak eleve fixen már létező darabok, amelyeket figyelembe kell venni és fel kell használni. A játék egyik nagy hibája talán ezekhez is kapcsolódik, miszerint nagyon meg van kötve a játékos keze. Nem éreztem, hogy több megoldás is létezne a szintekhez – pontosan annyi elemet kell felhasználni, amennyit a designerek megálmodtak. Ha megmaradt pár, akkor már ki se érdemes próbálni a futást, mert szinte biztosan nem járunk majd sikerrel.
A játékmechanika ugyanis úgy működik, hogy amint leraktunk minden síndarabot, egy gombot megnyomva már csak hátra dőlve figyelhetjük, hogy összeáll-e a szerelvény vagy sem. Természetesen hiába van nyolc szint, ez így egy idő után unalmas lenne pusztán a háttér váltakozása (havas, erdős, trópusi, éjszakai) mellett, így vannak egyéb játékelemek, amelyek mindig rátesznek egy lapáttal és megbolondítják az élményt. Eleinte csak portálként működő alagútbejáratok vagy váltók jelennek meg, később már kapcsolók, amelyek sorompókat üzemeltetnek, vagy állomások, ahol utasokat is kell felvenni.
A kihívás eleinte teljesen korrekt, a játék felénél viszont azt éreztem, hogy a készítőknél talán kicsit túl hamar gurult el a gyógyszer és tolták el a nehézséget a keményebb irányba. Ezeknél a szinteknél már gyakran lesz az az érzésünk, hogy nem átgondolni érdemes a feladatot, hanem inkább próbálgatással kisilabizálni a helyes irányt. Ennek kapcsán viszont sajnos az ember könnyedén elveszítheti az érdeklődését, hiszen nincs meg az a fajta jó érzés, hogy „de okos vagyok, kitaláltam” – ami a legtöbb igazán jó logikai játékot előre viszi.
Mindezek ennek ellenére bátran ajánlom a Railboundot a műfaj kedvelőinek, mert kellemes időtöltés akár kisebb, akár nagyobb falatokban (bár utóbbi esetén hamar véget ér), továbbá az ára is elég jutányos. Az őszi PC-s megjelenést követően most már Nintendo Switchen is elérhető, és korrektül kezeli az érintőképernyőt, ami mindig nagy plusz jelent a kézikonzolon. A maximalistákat bónuszpályák is várják, de ezeken már alaposabban fel kell kötni a gatyeszt.
