Nem is emlékszem már pontosan, melyik új (tehát nem remake) részéért lelkesedtem utoljára a Need for Speed sorozatnak. Hosszú évekig ment az útkeresés, a kísérletezgetés, hogy valahogy sikerüljön újra kitalálni az NFS formulát – és ez bizony nem volt könnyű szülés. Most végre itt a Need for Speed Unbound, és visszaadta a franchise-ba vetett hitemet, hála a Criterion Gamesnek.
Klasszikus címhez klasszikus cikk dukál, így kezdjük hagyományosan a megjelenéssel. Az biztos, hogy sikerült meglehetősen egyedi látványvilágot kreálnia a guildfordi társaságnak... Adottak a realisztikusan megalkotott autók és Lakeshore városa. A szereplőink viszont mintha egy rajzfilmből léptek volna át a játékba – és ez van nyakon öntve egy jókora adag graffitivel, amit a verdánk produkál egy-egy látványosabb megmozdulásunkkor. Leírva katyvasznak tűnik ez, sőt, a játék elején is meglehetősen furcsának hat. Aztán később csak elfogadtam/rájöttem, hogy meglehetősen egyedi lett így a design, és tulajdonképpen tetszik. Persze ízlésről vitatkozni meglehetősen nehéz dolog, de szerintem hiba kikapcsolni ezeket az effekteket – a kínálat meg van olyan széles, hogy csak akad legalább egy, amit az ember csak szívesen néz...
A Frostbite motor szépen sertepertél, de egy dologban a kvázi rokon Forza Horizon 5-től elmarad: ez pedig a környezetrombolás. Ott sokkal plasztikusabban, valósághűbben lehet lebontani bokrot-szalagkorlátot, itt eléggé hervatag (gyakorlatilag instant eltűnő) darabkák röpködnek szanaszéjjel. Na de ez legyen a legnagyobb bajom ezzel kapcsolatban. :-D A hangokra panaszunk nem nagyon lehet, a színészi játék is szerencsére megüti ezúttal az egész jót – a zenei kínálattal viszont messze nem voltam elégedett, és ezt nagyon furcsa leírnom egy Electronic Arts játéknál. Bírom én a hip-hopot, de könyörgöm, az NFS egyik igencsak kitűnő jellemzője volt a remekül összeválogatott zenelista, amelyben nemcsak a rap, de a rock és az EDM/house műfaj is kellőképp képviselve volt! Ez most nagyon nem jött össze, és bár nem rossz a zenei anyag most sem, de nagyon egysíkú lett.
Na de miért is írtam a cikk elején oly lelkesen, hogy végre újra egy jó Need for Speedhez van szerencsénk? Nos, sikerült a játékmenetbe úgy belenyúlni, hogy végre nem csupán egyik versenyt a másik után teljesítünk némi rendőrös kergetőzéssel megspékelve, hanem tétje is lett a dolognak – és a kocsinkat sem foguk már úgy váltogatni, mint más a habselyem alsónadrágját! Kezdjük ott, hogy a nyereményünk addig nincs biztonságban, amíg a műhelyben le nem zárjuk az adott napszakot, azaz ha elkapnak a zsaruk, ugrik a lóvé! Márpedig kell a della a komolyabb versenyekhez is, mert bizony nevezési díj is előfordulhat egy-egy futamon. Így aztán hamar elgondolkodik az ember azon, hogy rahedli sok pénzt gyűjt egy új verdára, vagy a meglévőt tuningolja fel apránként. És ha ez még nem lenne elég: a sztori módban az idővel is versenyt futunk, mert egy-egy hetünk van a hétvégi nagy versenyre felkészülni – és meg van szabva, milyen teljesítményű autóval nevezhetünk.
És ez a gameplay meglepően jól működik. Minden autóvásárlásunk jól átgondolt döntés eredménye (persze hazudnék, ha nem vallanám be, azért a „tetszésfaktor” is nagy súllyal volt jelen ezen „jól átgondolt” döntéseimben ;-) ), és sokkal inkább ragaszkodunk hozzájuk. A rend dőre őreivel is kicsit óvatosabban akasztunk bajuszt, mert amikor 5-6 számjegyű összegről van szó, amit jó lenne elrakni, nem kellene felesleges csetepatéba keveredni velük. Ami pedig kvázi változatlan, az az irányítás: az NFS továbbra is egy kellemes árkád játék, amit nem érdemes kormánnyal megkínálni – neki a gamepad áll jól.
Van ám multiplayer is, essen néhány szó erről is. Talán a legfontosabb tudnivaló: ez független a sztorimódtól (az ottani autóinkat nem lehet itt használni és fordítva sem működik a dolog). Nagy pozitívum, hogy a cross-platform lehetősége is adott, érdemes vele élni, csak nagyobb így a merítés az ellenfelekből. Meg aztán csak jobb emberek ellen versenyezni, a mesterséges intelligencia ugyanis bár kellő kihívást nyújt már közepes nehézségi szinten is, de ebben szerepe van a jó öreg „rágógumi-effektusnak” is, azaz a szoros verseny érdekében a gép képes kicsit csalni, és az élmezőny pár tagjának kicsit „segíteni”.
A Need for Speed Unbound nemcsak mint NFS sikerült remekül, de az utóbbi idők egyik legjobb árkád autóversenyjátéka is lett. A Criterion Games a Battlefield 2042 után végre visszatérhetett ahhoz, amihez a legjobban ért – és ebből egy kiváló játék született. Reménykedtem benne évről évre, részről részre, hogy a Need for Speed brandről megint írhatok egy pozitív kritikát, és íme: az Unbound lehetővé tette.
