A One Piece egy megkerülhetetlen mainstream anime-ként zakatol 25 éve, az alapjául szolgáló manga pedig töretlenül pörög, csak úgy kapkodjuk a fejünket fejezetről fejezetre. Az alapmű világa mostanra olyan szinten gazdag és színes lett, hogy bármilyen stílusban tudnának belőle videojáték-adaptációt gyártani. A korábbi tömegverekedős címeken túl kevés műfajban prezentálták az eposzt, de most egy újabb rubrikába tehetünk ikszet, ugyanis körökre osztott szerepjátékként tárják elénk a One Piece Odyssey címre keresztelt alkotást.
A történet szerint Luffy és csapata egy különös viharanomáliába téved, amelyben természeti katasztrófák egész sorát élik át. Kedvenc hajójuk megfeneklik, a legénység egy része pedig elvész, miközben partra sodródnak egy feltérképezetlen szigeten. És akkor ezek után egy titokzatos leány még az erejüket is elveszi, amit emlékek meglátogatásával szerezhetnek keservesen vissza.
A dolog pikantériája, hogy hiába sokkalta erősebbek mostanra, mint a felidézett emlékekben, velük együtt az ellenség is naprakész lett. Csak ugye most Luffy és barátai egyfajta kezdőként kénytelenek érvényesülni, így a rájuk jellemző emblematikus képességeiket apránként csaklizhatják vissza, miközben újraélik a sivatagos Alabasta, a könnyfakasztó Water Seven, a véráztatta Marineford és a megpróbáltatásokkal teli Dressrosa helyszíneit. De az emlékfejezetek közben helyt kell állniuk az ismeretlen Waford különleges állatvilágával szemben is.
A nyolc fejezet egy lassú hangvételű RPG-t takar, amire nyugodtan számoljunk úgy 40-50 órát. Szájbarágósan halad a kaland, sok mihaszna fetch quest tarkítja, ami mesterségesen lassítja tovább a játékmenetet.
Maga a harcrendszer nem túl nagy ördöngösség, kő-papír-olló szisztémában nyerhetünk előnyt magunknak a megfelelő csapattagok használatával. Kicsit vicces, hogy a stuffban felvonultatott lények és emberek 95%-a együtéses akadálynak számítana a műben, de itt most akár 10 körön át vergődhetünk késes kalózókkal és pajkos pingvinekkel. Elvonatkoztatva ettől a harc jó és látványos, és még egy robotpilóta módot is bekapcsolhatunk, ha esetleg nem szeretnénk foglalkozni eme szegmenssel. Akad néhány csata, ahová azért be kell avatkoznunk ilyenkor is, mert a gép képes elhasználni a világ összes életerő- és egyéb töltőjét, ahelyett, hogy a doktorunk dedikált gyógyítóképességeit erőltetné.
A harcok nagy része kikerülhető, hiszen látjuk mozogni az egységeket, de a busás pénz- és tapasztalatipont-jutalom végett kénytelenek leszünk kiosztani azokat a maflásokat. Tárgyakkal erősíthetjük magunkat, főzhetünk különféle eleségeket, trükkös robbanószereket gyárthatunk, hogy könnyítsünk az életünken az ütközetekben. Az alapanyagokat dobozokat és miegymást szétverve vehetjük magunkhoz, de sokfajta jóság esik a mezei állatokból és a különféle mellékküldetések után is. Vérdíjakra is rámehetünk, amelyek erősebb ellenlábasokat takarnak, illetve hisztérikus emlékeket helyreállítva csapatos támadásokkal leszünk gazdagabbak.
A szinkron az eredeti megszokott szinte minden figuránál, még a narrátor is ugyanaz. Az esetek oroszlánrésze fel is lett mondva szépen, hümmögés elenyésző mértékben van csak jelen. Sajnos a sztori prezentációja az elnyújtottsága és a kulcsjelenetek teszkósabb kivitelezése miatt nem sikerült valami jól. Most nem tudom, ki jár jobban: aki ismeri-e az alapanyagot vagy sem. Jómagam a téma szakértőjeként és rajongójaként elég vegyes érzésekkel untam végig a cselekményt.
A One Piece Odyssey látványvilága megállja a helyét, amit a sokféle, igen királyul festő élőlény aranyoz be. Elég csak a képeket megtekinteni, hogy lássuk ezt. A katakombák és egyéb részek elég közepesek, de szereplőink ragyogóan néznek ki mozgás közben is. Elvoltam a harcokkal is, még a lusti automata móddal is meg voltam elégedve (miközben ebédeltem, simán pergett vele a tesztelés).
A One Piece egy nagyon hálás téma, ami most úgy látszik, ennyit érdemelt csak. A közepesnél jóval jobb, de a kiválónál klasszisokkal gyengébb kalandra invitál most bennünket ez az utazás.
