Sokunknak volt kapudrog anno a Panzer General valamikor a '90-es évek első felében. Bár a többség megmaradt a még emészthető összetettségű klónoknál (amiből most is akad bőven: Panzer Corps, Unity of Command vagy Order of Battle, hogy csak a népszerűbbeket említsem), egy jelentős réteg számára csak ugródeszka volt a lassabb ütemű, nagyobb elmélyülést kívánok címek felé, mint amilyen például a The Operational Art of War vagy tesztalanyunk elődje, a Flashpoint Campaigns: Red Storm.

Bár az első rész sokáig rajta volt a kívánságlistámon, végül úgy hozta a sors, hogy a folytatást próbáltam ki előbb, amely a Southern Storm nevet kapta, és egy képzeletbeli harmadik világháborúban játszódik Dél-Németországban, az 1980-as évek végén. Ahogy ez lenni szokott, a játékhoz csomagoltak egy mindenre kiterjedő, 300 oldalas kézikönyvet – ám akinek ez nem lenne elég, még a tutorialhez is mellékeltek egy 80 oldalas könyvecskét, amely a játékost kézen fogva magyarázza el az oktatóküldetések minden lépését.
A játékban a szembenálló NATO és Varsói Szerződés országainak csapatait irányíthatjuk, néhány négyzetkilométeres, végletekig kidolgozott térképen. Rengetegféle egység áll rendelkezésünkre, legyen szó BTR-80-asokról, Gvozgyikákról vagy a másik oldalon Bradley-kről és Abramsokról. A játékmenet aszinkron WEGO modellre épül – ez annyit tesz, hogy a parancsokat egymástól függetlenül adja ki a két játékos, változó időközönként. Az ütközetek legfeljebb 24 (játékbeli) óráig tarthatnak, parancsokat pedig jellemzően 15-30 percenként oszthatunk ki. Egy perc lemodellezése jellemzően 2-3 másodpercig tart.

Az, hogy az egyik fél milyen gyakran adhat ki parancsokat, rengeteg tényezőtől függ, ilyen az időjárás, az elektronikus zavaróeszközök jelenléte, a csapatok harckészültsége, a törzs távolsága az aktuális egységtől és így tovább. Hogy egy példával szemléltessem: egy magaslaton állomásozó, veterán harckocsiszázad, amely a saját parancsnokságával folyamatos kapcsolatban van, negyedóránként új utasításokat kaphat, míg az általa tűz alatt tartott, a fölérendelt egységekkel kapcsolatot vesztett lövészszázad lehet, hogy csak óránként tud új parancsokhoz jutni. Mondanom sem kell, ez mennyire csökkenti egy egység mozgásterét, hiszen nem mindegy, hogy egy négyórás ütközetben 16-szor vagy csak 4-szer tudunk egy egységnek utasításokat adni.
A parancsok kiadása rendkívül alapos munkát igényel. Ebben kulcsfontosságú segítséget nyújtanak a különböző térképrétegek. A LOS, azaz látómező segítségével megtalálhatjuk a stratégiailag fontos magaslatokat, a lőtávolságot (effektív/maximum) magyarázni sem kell, de például hasznos az is, hogy a légvédelmi egységeink által kibocsátott radarjeleket milyen távolságról lehet fogni. Érdemes alaposan átnézni az alakulatainkat, és az azokon belül lévő egységeket is (subunits), hogy pontos képet kapjunk a harckészültségükről. Ha mindennek birtokában vagyunk, kezdődhet a tényleges tervezés.

Egy parancsciklusban összesen 6 lépést adhatunk meg egy egységnek, de minden egyes lépést a végletekig megtervezhetünk: gyorsan érjen-e a célponthoz, vagy rendes tempóban; beássa magát, vagy csak figyelje a terepet; milyen távolságról vegyen fel harcérintkezést, a főfegyverzetét milyen távolságból használja; a gyalogságot szállító járművek nyújtsanak-e tűztámogatást, vagy inkább biztos távolságból figyeljék az eseményeket? – és így tovább. A lépéseket időzíthetjük, így elkerülhető, hogy több egység mozgatásakor a gépágyúval felszerelt M113-asaink az Abramsek előtt haladjanak.
Fontos szerepe van a tüzérségnek, illetve a tűztámogatást nyújtó egyéb egységeknek. Utóbbiak lehetnek térképen kívüliek, hagyhatjuk őket viszonylagos önállóan tevékenykedni („on call”), amikor a saját egységeink kérhetik a segítségüket, de lehet kézivezérléssel is kijelölni nekik célpontokat. Hasznos lehet időnként ködgránátokkal eltüntetni a csapatainkat vagy blokkolni a vizuális azonosításukat – ezt nekünk kell kiadnunk parancsba.

A kezelőfelület elsőre kicsit túl sok, de aztán hamar átlátható. A különböző legénységi, logisztikai, hírszerző képernyők tanulmányozása minden kör végén erősen ajánlott, hiszen az időjárástól az épp aktuális légifölényig minden változhat, és olyankor alaposan át kell terveznünk a stratégiánkat. Alapjában véve egyébként elmondható, hogy a NATO minőségi fölénye áll szemben a Varsói Szerződés mennyiségi fölényével. Előbbi főleg az elektronikai eszközök terén nyomasztó, és nagyon nem mindegy, hogy az ellenséges harckocsit 2000 vagy 3000 méterről derítjük fel.
Borzasztó sokat tudnék még írni a Flashpoint Campaigns: Southern Stormról, de talán a fentiekből is átjött, hogy egy nagyon komplex, mély szimulátorral van dolgunk. A grafika a célnak tökéletesen megfelel, harc közben valami durrogás van, zene nincs, de erre ott a Spotify/YouTube. Összességében engem nagyon megfogott a játék, és borzasztóan várom a DLC-ket, amelyekben a VSz kimaradt országai (Magyarország, Románia, Bulgária stb.) is helyet kapnak majd.