Amikor 2021 augusztusában először próbálgathattam a Dread Templart, a T19 Games eredetileg Hell Hunt címen indult, Quake stílusú lövöldözős játékát, kifejezetten elégedett voltam a tapasztaltakkal. Bár alapvetően más boomer shooterekhez hasonlóan nem találta fel a spanyolviaszt, ügyes újításai, mint a folyamatosan töltődő, gyakran kulcsfontosságú időlassítás, a gyűjtögethető modok révén akár teljesen testreszabható fegyverarzénál és a zseniális, fejezetről fejezetre egyre elborultabb pályadesign együttes erővel egy szórakoztató, adrenalinpumpáló és ígéretes játékká tették.
Az azóta eltelt idő alatt a fejlesztők nem tétlenkedtek, és a játékmechanikák finomhangolása mellett fokozatosan bővítették a pályák, fegyverek, fejlesztések számát. A végleges változatban immár elérhető mind az öt fejezet, egyenként átlagosan öt pályával és négy lehetséges nehézségi fokozattal, illetve a Guardian Mode-ra keresztelt horda mód is. A történet maga változatlanul minimális és homályos – egy állig felfegyverzett egyszemélyes hadsereget alakítunk a pokol mélyén, és démonok légióin kell keresztülvágnunk magunkat, hogy bosszút álljunk... mármint kiderítsük, mi történt... vagy valami. Nem kimondottan hangsúlyos, nem is hagyott túl maradandó benyomást, de ez nem is feltétlenül probléma.
Ha feltétlenül problémákat kellene felsorolnom, össze tudok számolni hármat: a rejtett helyeket néha kifejezetten nehéz kiszúrni, és nem minden esetben jutalmazzák a felkutatásukba fektetett energiát; az új fejlesztési slotok megnyitásához szükséges erőforrásokkal kissé fukarul bánik a játék; az új fejezetek kezdetén pedig hajlamos kissé hidegzuhanyként a játékos nyakába dobni az új, combosabb, erősebb ellenfeleket, amelyek között később előfordul néhány igazi szivacs is. Ezektől eltekintve a játék gyakorlatilag nem rendelkezik komolyabb negatívummal, az ellenfél- és pályadesign közel tökéletes, a zenei aláfestés hibátlan, a kihívás emelkedése folyamatos, az ellenfelek hordáinak végigdarálása időlassítás mellett, különböző brutálisabbnál brutálisabb, a megfelelő oltároknál átalakítható, testre szabható mordályokkal pont olyan szórakoztató, ahogy azt a stílus nagyjaitól elvárnánk.
A titkos helyek felfedezése is pusztán a „szimpla” titkok esetében érződött feleslegesen túlbonyolított keresgélésnek. Ezeken felül szinte minden pálya tartogat egy repedezett fallal megjelölt, általában könnyen felfedezhető opcionális zónát, amelynek teljesítése révén jóval korábban juthatunk hozzá bizonyos mordályokhoz vagy extra ütős fejlesztésekhez. Mellettük pedig egyes pályák rendelkeznek úgynevezett „szupertitkokkal”, amelyek létezésére és megoldására elszórt dokumentumok, titkos helyiségek, vizuális utalások formájában bukkanhatunk. Hol cellaajtókat kell megfelelő mintázat szerint kinyitni és bezárni, hol két kitépett szemgolyót kell előkeríteni, hogy segítségükkel addig láthatatlan járatokra bukkanhassunk. A jutalom pedig az ilyen komplex fejtörők megoldásáért minden esetben bőségesen megéri a fáradozást.
A fő játékmódon felül pedig még a Guardian Mode is kifejezetten ütősre sikeredett: az arénákban feladatunk egy kristály védelmezése a portálokon át, hullámokban érkező ellenfelektől, az egyes hullámok között pedig az összegyűjtött pontokért cserébe vehetünk magunknak plusz muníciót, új fegyvereket – de akár olyan értékes bónuszokat is, mint az ideiglenes sebzésbónusz, a támadásra is alkalmas védődrónok a kristály köré, vagy épp a kristály összes addigi sérülésének visszagyógyítása. Pont elegendő addíció ahhoz, hogy ha kell egy kis felüdülés az epizódok teljesítése közben, esetleg azok után valaki még mindig tovább akarja irtani a démoni hordákat, annak teljesüljön a kívánsága.
Ezen felül felesleges szaporítani a szót: a Dread Templar pont olyan ütős, pörgős és zseniális játék lett, mint amilyennek a korai hozzáférésű próbakör alapján tűnt. Nem tartalmaz sok újítást, nem téved messzire a jól bevált recepttől, ám amit csinál, azt olyan hatékonyan teszi, hogy nem sok okunk marad panaszkodni. A stílus és a műfaj rajongói számára határozottan ajánlott.
