A nagy múltú videojátékoknál mindig nehéz úgy elképzelni egy új részt, mint ami innovatív is valamennyire, de megőrzi a sorozat szellemiségét. Az első pár folytatásnál az iteráció (az ötletek, mechanikák fokozatos továbbgondolása) akár magától értetődő is lehet. Kijavítani azt, ami nem működött, és fejleszteni azt, ami igen. A sokadik új epizódnál azonban már azon is el kell gondolkozni, hogy mivel lehetne zamatosabbá tenni a teljes élményt. Az 1990 óta dübörgő Fire Emblem pedig igyekezett újra és újra egyensúlyozni az iteráció és az innováció között, aminek remek példája a sorozat legújabb, 17. (!) fő része: a Fire Emblem Engage.
A feszes taktikai vonulatáról híres Fire Emblem a játékmechanika terén ismét jeleskedik. Az alkotás lényege, hogy egységeinket körökre osztott csatákban tudjuk mozgatni a csatatéren, majd támadni velük. Ha véget ért a mi körünk, akkor következik az ellenség. Persze ezt tovább fűszerezi számos egyéb tényező. A Fire Emblem: Three Housesban elengedett kő-papír-olló szisztéma például visszatér. Ez a régóta meglévő, központi elem tulajdonképpen garantálja azt, hogy a mérkőzések komoly taktikai megközelítést igényeljenek. A kardok hatékonyak a fejszék ellen, a fejszék ütik a lándzsákat, míg a lándzsák a kardok felett diadalmaskodnak. Ehhez párosul egy „törési” szisztéma is: ha erősebb fegyverrel esünk neki ellenségünknek, akkor ő képtelen válaszcsapást mérni ránk (normál esetben ugyanis visszaütne, gyakran halálos következményekkel). Ez biztosítja azt, hogy a gyengébb egységek is hatékonyan ki tudjanak iktatni erőseket, és persze fordítva, a legerősebb katonák sincsenek minden esetben biztonságban.
Ráadásul a „klasszikus” játékmódban permanens halál van: ha valamelyik karakterünk meghal, akkor vége, nem tér vissza a következő mérkőzésben. Ezek az elemek tehát komoly, sakkszerű megközelítést igényelnek, folyamatos kockázatfelméréssel és a tervek állandó módosulásával. Emiatt elképesztően izgalmasak tudnak lenni az összecsapások, ahol egy-egy rossz döntésnek messzemenő, a teljes játékra kiható következményei lehetnek. Mivel az egységek nem pótolhatók, hanem személyiséggel rendelkező, nevesített figura mind, ezért soha sem ajánlott valakit beáldozni egy fürge győzelemért. Szerencsére ez a rendszer árnyalható. Például van egy „casual” mód, ahol csak visszavonulnak a mérkőzés végéig a legyőzöttek. Plusz elérhető egy kristály is, amellyel (korlátozott számban) visszatekerhetjük az időt. A kő-papír-olló sémát a szárnyas, íjász vagy varázsló egységek tovább formálják, hatalmas mozgásteret adva mind a tervezés, mind a kivitelezés tekintetében.
Az egyik fő központi mechanika a címadó „Engage” rendszer, ami a narratívába is bekapcsolódik (erről majd később). A lényege, hogy különféle gyűrűket lehet megszerezni az út során, amelyek a régebbi Fire Emblem epizódok ikonikus hőseit tartalmazzák (Marth-ot, Lynt, Sigurdot és így tovább). Ők támogató karakterek formájában jelennek meg, tehát nem tudjuk külön bevetni őket, hanem párosíthatjuk valamelyik harcosunkkal. Ilyenkor egyrészt passzív képességeket kapnak, amellett, hogy vizuálisan is ott lebeg mellettük a harcos. Másrészt pedig aktiválható az „Engage” mód. Ennél három kör erejéig gyűrűlakónk felturbózza karakterünket, aki még erősebb lesz és be tud vetni speciális, nagyon látványos mozdulatokat is. A három kör letelte után csak egy idő múlva lehet újból „aktiválni” cimboránkat, vagy ha olyan mezőre lépünk a csatatéren, ami felgyorsítja a folyamatot.
Ilyenkor is fontos tehát mérlegelni, hogy kit mikor vessünk be, és persze mely ellenfél ellen? Ha a meccs elején csapunk oda, később felülkerekedhetnek rajtunk, ha pedig túl sokáig húzzuk, kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. Mivel a gyűrűk száma véges, ezért lehet szerezni „segédgyűrűket”, amelyek egyéb, kevésbé jelentős mellékkarakterekről lettek elnevezve, de itt nincs „Engage”, csak passzív bónuszok. A felsoroltak mind hatalmas erősségei a Fire Emblem Engage-nek, ami így izgalmas, komplex és magával ragadó játékélményt nyújt a csaták alatt. Az, hogy mi vár ránk utána, már kicsit árnyaltabb.
A történet középpontjában főhősünk, az ezer évig szunnyadó, emberi alakot viselő „Mennyei Sárkány” áll. Miután felébred, elszabadul a káosz a világban, így szövetségeseivel útnak indul, hogy begyűjtse a „hatalom gyűrűit” (hehe), és legyőzze a gonosz sárkányt. Sajnos a narratíva nem túl izgalmas, és a sok klisé, sallang és tipikus animejátékos képsorok és dialógusok elég monotonná tudják tenni (még úgy is, ha megvannak a szép pillanatai). Brigádunk szó szerint világ körüli turnéra indul: körkörösen haladhatunk a térképen csatáról csatára, feladatról feladatra, melléktennivalóról melléktennivalóra.
Egy jópofa kis elem, hogy a harcok után bejárhatjuk a csatateret, „talajszintről” vizslatva meg elemeit a taktikai felülnézettel szemben. Ilyenkor töltelék egysorosokat hallgathatunk szövetségeseinktől, találhatunk kincseket és örökbe fogadhatunk állatkákat. Utána pedig irány a Somniel azaz a lebegő főhadiszállásunk. Itt a tennivalók folyamatosan csak gyarapodnak, ahogy újabb és újabb dolgokat oldunk fel, és friss pajtások érkeznek velünk. A Fire Emblem: Three House-zal szemben itt jóval visszavettek mind a szociális aspektusokból, mind az időlimitből. Ugyanúgy barátkozhatunk társainkkal és gyűrűlakó „lelkeinkkel”, de sokkal korlátozottabb mértékben, időlimit nélkül.
Egyrészt már azzal, hogy használjuk a gyűrűket egy-egy egységnél, közelebb kerülnek a benne lakozó figurákkal egymáshoz. A bázison pedig egy furcsán szexuális „rituálé” keretein belül tisztogathatjuk egy kendőcskével az ékszereket, amire kellemetlenül kétértelmű reakciókat hallhatunk, például: „Igen, ott pucold meg nagyon határozottan”, és így tovább. A jutalom pedig egyrészt még több passzív vagy aktív bónusz, másrészt egy idő után – extra pontokkal – át is lehet örökíteni képességeket, így anélkül is lehet alkalmazni őket, hogy viselné valaki a gyűrűt, lehetőséget adva újabb párosítások kipróbálására.
Maguk az interakciók egyébként elég gyérek, ráadásul a közös kalandozást ki lehet váltani egy speciális nyersanyaggal is, felgyorsítva az egyébként organikusabban fejlődő folyamatot. A gyűrűlakókhoz hasonlóan a „rendes” katonák is haverkodhatnak, például ha egymás mellett töltenek időt a csatatéren, egy idő után pedig besegíthetnek a gonoszok legyőzésében is, ha épp úgy vannak pozicionálva a mezőn. Náluk kicsit mélyebb párbeszédeket kapunk, de azok is sematikusak, hiába vannak jópofa témáik és humoros megvalósításuk. Így egyébként meglepően sok kombináció van, minden karakter minden gyűrűt magára vehet gyakorlatilag, és szinte mindenki mindenkivel is tud haverkodni. A gond az, hogy nem túl motiválóak ezek, mivel elég papírmasé stílusban vannak prezentálva.
A kastélyban egyébként lehet horgászni, edzeni, főzni, aludni és szintén kissé erotikus módon felébredni egy barát jelenlétére, gyűjtögetni, kihívásokat teljesíteni, bevásárolni, edzeni és még jó pár egyéb dologgal foglalkozni. Ezek rendesen tudják zabálni az időnket, és kissé rutinossá válhatnak, de jópofa módjai annak, hogy megtörjék a csaták ütemét. Ráadásul kihagyott lehetőségnek tűnik, hogy egy-kettő kivételével a legtöbbet egyedül kell csinálni, így a közös program egy szinte nemlétező fogalom. Magyarul hiába van itt mindenki, mégsem vagyunk együtt.
Maguk a karakterek egyébként igazán sematikus archetípusok, akik valahogy mindent túltolnak. Egy-egy személyiségjegyük van jelentősen sarkítva, így fárasztóan túlpörgetett interakciókra számíthatunk, gyakran kellemetlen következményekkel. Van a nagyon alázatos, a nagyon szégyenlős, a nagyon nagyszájú, a nagyon lesz*rom és így tovább. A szereplőgárdát pedig tovább duzzasztják a gyűrű lelkei, ami azt jelenti, hogy még nehezebb egyensúlyt találni a régi és új karakterek kidolgozása és építése között (ami nemigen történik meg).
A narratíva hasonlóan egyszerű, és kicsit irritáló is tud lenni a sok-sok töltelékdialógus. Ez pedig egy ellentmondása a játéknak: ugyanis amennyire ki vannak dolgozva a játékmechanika szempontjából a karakterek, annyira felejthetőek máskor. Ráadásul kár értük, mert a múlt és a jelen találkozása egy izgalmas lehetőség lett volna arra, hogy a régire reflektálva dolgozzák ki az újat, egyedi személyiséget kölcsönözve az alkotásnak.
A teljes élményhez azonban jelentősen hozzájárul a kiváló grafika és animáció, sőt, talán a széria legjobbjával van dolgunk. A kidolgozott modellek igazán fluid mozgással esnek egymásnak a mérkőzésekben, látványos mozdulatsorokat eredményezve akár sima támadásokról, akár speciális vizuális orgiákról van szó. Minden a topon van, és öröm nézni a színes, mozgékony kalandot.
A Fire Emblem Engage egyszerre egy kiváló új irány a sorozatnak, és egy kihagyott lehetőség. Frenetikus, fantasztikus, a legjobb értelemben idegőrlő és fogcsikorgatós játékmenet társul egy nem túl izgalmas világhoz és kidolgozatlan, sematikus, egyszerű karakterekhez. Gyönyörű képi világ és mozdulatok teszik izgalmassá a mérkőzéseket és elviselhetővé az egyéb, gyengébb aktivitásokat és tennivalókat. A szociális elemek visszafogottsága legalább nem vesz el a remek játékmenettől, de cserébe üresebbé teszi az amúgy is valahogy statikus főhadiszállást. Ellentmondásai ellenére is azonban egy remek élményről van szó, főleg azoknak, akik a taktikai játékmenet miatt vágnának bele: ők biztos nem fognak csalódni.
