A Returnal sokak számára volt az egyik legfőbb ok, amiért PlayStation 5 vásárlásában gondolkoztak, így amikor a Sony bejelentette, hogy alig két évvel a megjelenése után ez is PC-re vándorol, sokan igazi örömünnepként élték meg a bejelentést – még azután is, hogy kiderült a nem túl baráti gépigény, amely többek között 32 GB memóriát ajánlott a futtatáshoz. Az eddigi igen impozáns PC-s portok listájában ugyanis a Returnal az első olyan cím, amely nem egy PS4-re is megjelent játék volt, amely next-gen feljavításokat kapott PS5-ön, hanem minden elemében ízig-vérig a PS5 hardverére szabták. A kérdés így a legtöbb Sony porthoz hasonlóan nem az volt, hogy a játék mennyire zseniális, hanem az, hogy vajon ez a gépigény indokolt, vagy csupán a portolást végző Climax Studios bicskája tört bele az optimalizálásba.

A Returnal főhőse Selene, egy asztronauta, aki felettesei parancsát ignorálva megkísérel leszállni az Atropos nevű, rejtélyes idegen bolygón, hogy felderítsen egy csak „Fehér árnyékként” emlegetett jelenséget. A leszállás során azonban hajója, a Helios megsérül, és Selene a bolygón ragad. Ami még ennél is rosszabb, hogy a bolygón egy ősi kataklizma nyomaira, számtalan borzalmas, ellenséges lényre, illetve egy idegen civilizáció maradványaira bukkan. Valamint saját holttesteire és látszólag önmaga által hátrahagyott hangüzenetekre. Hamarosan kiderül, az Atropos egyfajta időhurokba ejtette hősünket, aki elhalálozását követően ismét a hajójánál tér magához, és újból neki kell vágnia az időközben újragenerált és megkevert pályák teljesítésének.

Returnal teszt – A lassú őrület vértizzadós körforgása
Ezúttal egy roguelike sci-fi akciójátékot kaptunk a Housemarque-tól.
A Returnal tehát egy roguelike, viszont az egyik valaha készült legszínvonalasabb, leglátványosabb roguelike, amely elemeinek nagy részét a legjobbaktól tanulta el, mindezt pedig nyakon öntötte egy olyan szimbolizmusban és pszichológiai elemekben gazdag narratívával, amelytől elégedetten nyalhatja meg a tíz ujját mindenki, aki szereti a művészibb, műfaji kereteket feszegető játékokat.

Selene elhalálozásai során elveszíti minden fegyverét és fejlesztését, így például a szkafandere különböző bővítményeit, a ráakaszkodott egyformán negatív és pozitív hatással is járó parazitákat, valamint lenullázódik a fegyverjártassága is, ami meghatározza, hogy mennyire erős fegyverek akadhatnak az útjába. Egyedül a ruha permanens fejlesztéseit őrzi meg, amelyek lehetővé teszik számára korábban lezárt útvonalak megnyitását, különböző idegen technológiák használatát, illetve az ether nevű, idegen szerkezetek beüzemelésére használható nyersanyagot. Haladását mindössze annyival tudja segíteni, hogy a már megnyitott új zónákhoz vezető portálokhoz későbbi nekifutások során már nem szükséges a korai főellenfeleket ismét leküzdenie.
A Returnal a legteljesebb változatában látogatott PC-re, így tartalmazza az összes frissítést (az alapjáték eredeti változatával ellentétben tehát már lehetővé teszi, hogy az aktuális futam megszakítása nélkül mentsünk, kilépjünk, majd visszatérjünk a játékhoz), a Tower of Sisyphus névre keresztelt végtelen módot, amely a második biom főellenfelének legyőzése és a vonóhorog begyűjtése után válik elérhetővé, és kooperatív multiplayert is, amelyben hostolhatunk vagy becsatlakozhatunk egy másik játékoshoz, hogy ketten vágjunk bele az Atropos felfedezésébe. Ez utóbbit sajnos a tesztelés alatt nem tudtam kipróbálni, mivel sajnos hiába teszi lehetővé a játék néhány ajándék bónusz mellett még Steam, Epic és PlayStation accountjaink összelinkelését is, cross-play a két platform között sajnos nincs, így a multiban meghívható partnerek limitálva vannak a PC-s táborra.

A Returnal kiváló játék, a Hades mellett az utóbbi évek legjobb, legjelentősebb roguelike-ja, amit még azoknak is ajánlok, akik esetleg kritikusak a stílussal szemben. Viszont ideje rátérni a portolás minőségére. A gépem jelenleg egy Ryzen 5 3600-as processzorral, Radeon 5600 XT videokártyával, 32 GB DDR4 memóriával rendelkezik, a játékot pedig SSD-re telepítettem. Töltési idők alig akadtak, Medium beállításokkal pedig viszonylag stabilan tartani tudta a 60 fps körüli átlagot, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor megmutatkozott a Housemarque játékaiból ismerős bullet hell elem, a játékteret pedig megtöltötték a különböző lövedékek és ellenfelek. Ekkor a teljesítmény ugyanis hirtelen ugrásokkal cikázott 25 és 60 fps között is akár.
Az opciók menüjéből elérhető benchmarkot futtatva szintén érdekes számok buktak ki. A processzort és a memóriát például a játék meglehetősen kíméli (érdekesmód a játék Steam adatlapján a rendszerkövetelményeknél is már csak 16 GB memória szerepel), a videokártyát viszont még 50% körüli VRAM-kihasználtság körül is maximumra pörgette. Az fps természetesen unlockolható, a beállítások között pedig elérhető a felskálázás is. Ez utóbbi segített elérni a legstabilabb játékélményt, a Quality és Ultra Quality opciók is remekül működtek, utóbbi esetben a játék Ultra beállítások mellett futott olyan stabilan, mint felskálázás nélkül Mediumon.

A játékélmény szempontjából legjobb opciónak azonban a Balanced bizonyult, amely lényegében a beállított fps-korlátozást alapul véve azt tartotta elsődleges célnak, és úgy állította a renderelési felbontást, hogy az legfeljebb 1-2 fps-sel ingadozzon. Kellően erős vassal pedig a határ a csillagos ég, ray tracingtől ultraszéles felbontásig van minden, ami már szinte alapértelmezésnek számít a Sony portoktól, az irányítás pedig bár egér-billentyűzettel is kényelmes, DualSense kontrollerrel a legjobb.
A PC-s portot lehetett volna kicsit jobban is optimalizálni – ez azonban a játék értékéből és élményéből nem sokat von le. Kifejezetten ajánlom, hogy ha eddig a platformexkluzivitás tartott titeket vissza a Returnaltől, mindenképp adjatok neki egy esélyt, még akkor is, ha csak egy középkategóriás vassal rendelkeztek – nem fogtok csalódni.