Ritkán vagyok olyan helyzetben egy teszt kezdésénél, hogy „na most mit írjak?”. De most sem azért, mert ne volna téma, hanem inkább nem szeretnék semmit elspoilerezni a történetből – pedig ha rendesen beszélgetni akarnánk, akkor kénytelen lennék. Legyen elég annyi, hogy egy pixelgrafikus point-and-click kalandról van szó, amelyet magányos farkas készítője Alfred Hitchcock és Stephen King munkáin edződve alakított. Fordulatok és meglepő húzások tehát akadnak, sőt ez adja a játék sava-borsát.

Nézzük az alapfelállást: Loretta egy középkorú háziasszony, aki férjével, Walterrel (aki író) egy vidéki farmra költöznek New York City pezsgéséből, az 1940-es évek derekán. A váltás azonban nem sikerül olyan jól, a sikertelenség és az állandó anyagi instabilitás felőrli a házasságot. Ekkor kapcsolódunk be a történetbe, vagyis amikor egy nyomozó érkezik a házhoz, és Waltert keresi, akinek már napok óta nyoma veszett.
Klasszikus point-and-click játékmenetet kapunk a Lorettában, de erősen leegyszerűsített formában. Inventory például csak dísznek van, hiszen a megtalált tárgyakat automatikusan használja a játék a megfelelő helyen. Interakcióból is sajnos kevés van, ahogy helyszínekben sem igazán tobzódunk. Az előrejutás nem igazán nehéz, mindig egyértelmű a következő lépés, igazán elakadni egyszer sem sikerült (habár volt egy rész, amikor sokat jártam fel-alá az otthonul szolgáló farmházban, de csak azért, mert elfelejtettem, merre van a fürdő, a grafika pedig nem igazán segített abban, hogy arra is lehet menni, ahol az ajtó volt).

Ha már a látványról beszélünk: a színekkel abszolút sikerült úgy operálni, hogy hozzák a hitchcocki hangulatot. Egyedül azzal volt bajom, hogy egyes – kevésbé lényeges – díszítőelemek nem annyira voltak kidolgozva, homályosságuk pedig kicsit elvitte a figyelmet. A zene és a hangeffektek viszont tovább növelik az immerziót, de ugyanakkor a zavartságot is. Nem klasszikus dallamokról beszélhetünk ugyanis, hanem sokszor inkább fura zajokról, ijesztő effektekről, amelyek csak a rémületet és a sztori miatt amúgy is zavaró, felkavaró élményt erősítik.
Szinkront sajnos nem kapott a Loretta, amiért igen nagy kár, mert jócskán tudna adni a noir érzéshez, de az alighanem alacsony költségvetés végett ezt el kell fogadnunk. A feliratok cserébe kifejeznek hangulatingadozásokat is (színekkel, mérettel, icipici animációval), viszont annyi problémám volt velük, hogy minden mondandó írógépszerűen scrollozódik ki, ami egy idő után igen idegölő tud lenni (elolvasni ugyanis leginkább csak már nyugalmi állapotban tudjuk, a várakozás pedig frusztrációt okoz).

Fura stílusa és tartalma miatt inkább csak az erősebb idegzetűeknek és a megrögzött kalandjáték rajongóknak tudom ajánlani a Lorettát. A kihívás nem igazán komoly, ahogy a hossz sem (4-6 óra alatt lezajlik a 14 fejezet, habár ez erősen függ döntéseinktől, mert ötféle befejezés létezik). A játékmenet színesítésére berakott minijátékok nem túl érdekfeszítőek – vagy tárgyakat kell összeilleszteni darabkákból (sajna mindegyiken pontosan háromszor kell fordítani), vagy Rorschach-tesztekben kell megmondanunk, mit látunk. Mégis ha valaki imádja az elvont hangulatot (nekik mostanában volt más lehetőség is), akkor bátran belevághat.