Vannak dolgok, amik nem változnak. A Backbone jó másfél éve debütált, és hihetetlenül minőségi pixelgrafikát villantott. A játékmenet és pár más dolog (pédául a sztori végkimenetele) kapott ugyan kritikát, de a látványt egyöntetű taps fogadta. Nincs ez másképp az előzményként funkcionáló Tails: The Backbone Preludes esetében sem, egyszerűen lemászik a képernyőről, annyira jól néz ki. A készítők mintha még jobban ráfeküdtek volna az effektekre – a tükröződések és a fény-árnyék hatások olyan természetességgel szerepelnek, mintha ez magától értetődő lenne a 2D-s megjelenítésnél (onnan azért sejthető a törekvés, hogy gyanúsan sok helyen kapcsolhatunk le és fel mindenféle megvilágítást).

Vannak dolgok, amik változnak. Az előd inkább volt egy tradicionális point-and-click, még ha nem is vonultatta fel a műfaj minden jegyét. A Tails viszont rengeteg változást eszközöl – olyannyira, hogy már-már nem is feltétlenül ez a műfaj jut róla eszünkbe. Mielőtt bárki félreértené: az alapok maradtak, a hangsúlyok tolódtak el. Kevés helyszín van, és a nyomozgatás, tárgyak keresgélése vagy egyéb interakciók a háttérbe szorultak, a beszélgetések pedig még a korábbinál is jobban az előtérbe lettek tolva (lehet mondani, hogy ez jelenti a játék gerincét).
A helyszín ezúttal is egy disztópikus, alternatív Vancouver, hőseink pedig továbbra is antropomorf karakterek, ráadásul többük ismerős is lesz. Mint már említettem, előzményről beszélünk, így megismerhetjük a fotográfusnak tanuló Howard főiskolai kalandját. Renee a házasságával és a munkájával is egyszerre küzd, Clarissának pedig a családi háttere bontakozik ki, és hogy annak ellenére, hogy kiszemelt örökös, miért nem volt soha elég jó az apjának. Az új karakter pedig Eli, aki másodmagával egy elszigetelt kutatásban vesz részt, de idővel elgondolkodik, hogy amit csinálnak, az valóban hasznos-e, s netán nem jelent-e veszélyt mindenkire nézve.

Mindegyik karakter különálló sztoriszegmensekben szerepel, nem összefüggő történetet kapunk tehát. Négyszer négy felvonás van, és mindegyik komoly döntési helyzeteket tartogat. Nem egyetlen dologra kell gondolni, hanem a beszélgetés során adott válaszaink egyrészt magát a diskurzust is más irányba terelhetik, de még inkább hatással lesznek a szereplők közvetlen környezetére. Egész más lehet tehát egy-egy jelenet kimenetele, amit a fejezetek végén lévő sztorifonal-elágazások is tudatosítanak (de már menet közben is egy felirat jelzi, ha komolyabb döntést hoztunk, ami kihat a történésekre).
Általánosságban is elmondható, hogy nem könnyed témák kerülnek előtérbe, még az ártatlannak tűnő fejezetekben sem. Van bőven csúnya beszéd, szexista és rasszista megnyilvánulások, alkohol és drogok, no meg temérdek erőszak. Éppen ezért gyerekeknek továbbra sem ajánlott a Backbone világa, nem egy könnyed vasárnapi sétaglalopp ez az utazás sem.

Akik viszont szintén kényelmetlenül érezhetik magukat, azok a türelmetlenek. Mint említettem, rengeteg szöveg van, sajnos továbbra is szinkron nélkül (ami viszont annyira de annyira kellene). A sok olvasás egyszerűen fárasztó lehet egy idő után, pláne hogy a szövegek minősége is kicsit magasabb szintű angolt igényel helyenként. Ám aki türelmetlenségében találomra kattintgatni kezd, az menthetetlenül elvész majd a történésekben. Minden mondatnak, minden választásnak ugyanis komoly tétje van.
A készítők célja egyértelműen az lehetett, hogy többszöri végigjátszásra sarkalják a játékost. Hogy ne legyen nagyon tömény a beszélgetések (és vele együtt a fontos döntések) sora, pár minijátékot is bepakoltak: rendet kell tennünk néhány polcon, vagy megetetni a terráriumban lakó állatkát. Ezzel együtt is volt egy olyan érzésem, mintha az egész egy kísérlet volna. Egy játékmechanika letesztelése (élesben), ami talán majd bevethető lesz egy következő, nagyobb ívű kalandban. A sztori egy picivel rövidebb az előző résznél (bár függ a döntéseinktől, no meg hogy visszamegyünk-e mindegyik ágat lecsekkolni), cserébe nem tartogat olyan jelentős fordulatot, ami legutóbb sokaknak elvette a kedvét.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a Tails: The Backbone Preludes, ha kísérlet is, a műfaj kedvelőinek remek szórakozás lehet, a látószerveket meg egészen biztosan elkényezteti, ha valaki fogékony a szépséges, pixelben gazdag 2D stílusra.