Van egy német úriember, bizonyos Volker Wertich, aki pontosan harminc évvel ezelőtt álmodott egy játékot. Egy valós idejű stratégiai játékot, ahol egy aprócska falu életét bízzák a gondjainkra, nekünk pedig gondoskodnunk kell a falucska mélynövésű lakóiról, legyen szó élelmezésről, lakhatásról, munkáról vagy épp biztonságról. Ez volt a The Settlers, vagyis németeknél a Die Siedler. Az első részt talán ma már jóval kevesebben ismerik, mint a folytatásokat.

Az eredetileg 1996-ban megjelent The Settlers II sokkal sikeresebb vagy legalábbis híresebb lett, amin sokat dobott, hogy a tízéves évfordulóra egy kicsit felújították és újra kiadták. De számomra egyértelműen az egész franchise csúcsa az 1998-as The Settlers III volt. Nem csak azért, mert valójában én magam ezzel találkoztam először, hanem azért is, mert nyilván kipróbáltam az elődöt, illetve azóta is szinte az összes megjelent epizódot. Soha, egyik sem nyújtotta azt az élményt, amit a harmadik rész. A negyedik még csak-csak, de az eddigi talán legnagyobb mélypont, az ötödik The Settlers: Heritage of Kings megindította a franchise-t a lejtőn. A hatodik rész, a The Settlers: Rise of an Empire megpróbálta javítani az előd bődületes hülyeségeit, nem nagyon sikerült neki. A hetedik, a The Settlers: Paths to a Kingdom talán egy icipicit köszörült a csorbán, de ennyi. És ennek is már tizenhárom éve.
Így jutottunk el oda, hogy a Ubisoft a 2018-as gamescomon bejelentette, hogy készül az új The Settlers. Akkor még nem is volt alcíme, egyfajta teljes rebootnak szánták, amin a Blue Byte stúdió dolgozott. Vagyis elvileg jó kezekben volt a projekt, hiszen kezdettől fogva ők feleltek a sorozatért, tehát rutinjuk bőven volt a munkához, ráadásul az évtizedek során az Anno szériával is bizonyították tudásukat. De valószínűleg részben azért is, mert a Ubisoft éppen akkor realizálta, hogy nem lehet bármit következmények nélkül lenyomni a játékosok torkán, ez a projekt is igencsak göröngyös útra lépett.

Először 2020-ra halasztották a premiert, majd 2020-ban bizonytalan időre ismét eltolták a megjelenést. Egészen egy évvel ezelőttig nem is nagyon lehetett hallani a játékról, ám 2022 januárjában tartottak egy bétát, abban a reményben, hogy márciusban meg is jelenhet The Settlers. Ebből a bétából viszont pont az jött le a rajongóknak, hogy a játék még piszok messze van a késztől, és ennek hangot is adtak. Az eredmény: újabb egy év halasztás. Így érkeztünk el napjainkhoz, amikor is a The Settlers: New Allies (mert tavaly ősszel végül alcímet is kapott) végül csak révbe ért. Megjelent a játék, én pedig a nagy elődök emlékeivel, a tavalyi béta nem túl rózsás tapasztalataival, és a műfaj iránti rajongásommal ültem le elé.
A The Settlers: New Allies rendelkezik ugyan történettel, amelyre a kampány épül, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez már kb. első perctől kezdve totál érdektelenné válik. A sztori egy otthonából elkergetett néppel, az elarival indul, akik épp csak el tudnak menekülni az addig otthonukként szolgáló szigetről. A menekültek vezetője Baldwin, akit mindig és minden körülmények közt csak a népe érdekel, nem vágyik másra, csak találni egy új és biztonságos otthont, ahol békében letelepedhetnek. Hozzá csatlakozik Rina, egy öreg térképész kalandvágyó lánya is, aki viszont bátran szembeszállna a banditákkal, és közben ég a vágytól, hogy megismerje népe őseit. Később találkoznak barátságos népekkel és ellenséges banditákkal is, miközben küldetésről küldetésre mindig új szigetre vetődnek.

Mondhatnám, hogy a sztori módnak annyi szerepe van, hogy megtanítson a játék használatára, de valójában van erre külön dedikált tutorial rész is, még ha az tényleg csak nagyon az alapokra szorítkozik. Amikor belevágtam a kampányba, azt gondoltam, hogy a műfajra általában jellemző módon majd szép apránként fogja adagolni a tartalmat, eleinte csak apró és pár épületből álló falucskát tudok majd építeni. Azt hittem, hogy az újabb küldetések fogják szép fokozatosan feloldani az új tartalmakat, az újabb épülettípusokat és szakmákat, ezzel hosszú távon is fenntartva az újdonság varázsát. Nos, ez részben így is van, mert valóban eleinte sok épület még lakat alatt van. De valójában alig két-három küldetés alatt minden feloldódik, és onnantól már csak rajtam múlott, hogy mit építek fel és mit nem.
A játékmenet a klasszikus alappillérekre épül, ami valójában ismerve az előző epizódokat elég jó hír. Ismét a hagyományos módon kell épületeket felhúznunk, amelyeknek mind célja és szerepe van kis gazdaságunk körforgásában. Az építkezéshez nyersanyagra – fára és sziklára – van szükség, illetve építőmunkásra. Ezúttal a mérnökök töltik be ezt a szerepet, ami tulajdonképpen a legfontosabb az egész játékban. A mérnökök tudnak építkezni, de ők tárják fel a föld mélyén rejlő ásványokat a bányákhoz, bizonyos nyersanyagokat csak ők tudnak szállítani, és ami tényleg a legfontosabb: ők képesek új területeket hozzácsatolni a faluhoz. Míg régen ehhez folyamatosan őrtornyokat kellett építeni, itt kijelölhetjük a faluval határos valamely területet, a mérnökök pedig komótosan nekiállnak a határköveket apránként kijjebb és kijjebb pakolászni. Mókás apróság náluk, hogy amikor ércet vagy szenet találnak a bányászható területeken, ugyanúgy jipít kiáltanak, ahogy azt már 1998-ban is tették a harmadik részben.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a New Allies bármennyire is igyekszik, nem tud felnőni az elődökhöz. Tartalomban és a gazdaság összetettségében semmiképp. Most is kell favágó és fűrészüzem, ahogy kőfejtő is. Szén-, vasérc-, arany- és gyémántbányákat fúrhatunk, illetve kohót, kovácsműhelyeket kell építenünk, hogy az ércet szerszámmá vagy fegyverré kovácsolják. Van farm és malom, ahogy pékség, vadászkunyhó és horgászbodega is. De valójában az egész nagyon le van egyszerűsítve. Tulajdonképpen minden élelemfajta (kenyér, hús, gyümölcs, hal) csak kiegészítő szerepet játszik. Nem létszükséglet a meglétük, mivel csak arra jók, hogy a gyártó épületek teljesítményét boostolják. Vagyis ha egyetlen élelmező épületet sem húzunk fel, akkor sem hal éhen senki, akkor is felhozzák a szenet a bányából, akkor is készül kard a kovácsnál. Ha viszont kapnak enni is, akkor megnő a hatékonyságuk.
De szerintem ennél rosszabb, hogy minden alapvető nyersanyag korlátlanná változtatható. A felszíni kőfejtők idővel ugyan kimerülnek, ahogy az erdőket is ki lehet irtani. Viszont van földalatti kőbánya is, ami az összes többi bányához hasonlóan végtelen mennyiségben szállít. Ugyanígy, ha építünk erdészt, a faellátás is végtelenné válik. Ráadásul utóbbi nem is erdőket telepít, hanem a saját hátsó kertjében nevelget egy-egy fát, amit aztán gyorsan ki is vág és újrakezdi... Mondanom sem kell, hogy ezzel mindenféle rizikófaktor kihal a játékból, nem kell matekozni azon, hogy melyik épületet húzzuk fel és melyiket ne, mert úgyis mindenre lesz nyersanyagunk.

Ami meg tudja nehezíteni az életünket, az a lakosság maga. Nyilván állandóan kell újabb és újabb lakóépületeket építenünk (ötletes kis apróság, hogy ha ezeket szorosan egymás mellé építjük, akkor összeépülnek, és egész kis lakónegyedik jönnek létre, ami nagyon jól néz ki), ezzel növelhetjük a falu lakosságát. Ez azért fontos, mert aki nem valamilyen szakember (kovács, pék, bányász stb.), nem mérnök vagy nem katona, az bizony hordár. Ők mozgatják a termékeket az épületek között, ők cipelik az építőanyagot az építkezésekre, de belőlük lesz a katona, mérnök, gyógyító vagy épp a felderítő is.
A The Settlers: New Allies tesztje során végig olyan érzésem volt, hogy ez egy nagyon jó pontokra érdemes játék lenne, ha éppen valami tök más címet kapott volna. Mert az, ami benne van, voltaképpen nem rossz, működik is. Csak épp The Settlers mércével nézve kevésnek érződik. Mintha early access játék lenne, amelybe majd később jönnek az új egységek, az új épületek és szakmák, amiben majd bővülni és mélyülni fog a termelési lánc. De erről szó sincs. Arról már nem is beszélve, hogy kapunk ugyan három népet – elari, maru és jorn –, akik megjelenésükben tényleg eléggé különböznek, viszont funkcionalitásban csak nagyon-nagyon minimálisan. Ugyanazok az épületek, ugyanazok az egységek, tök ugyanaz a játékélmény, csak a vizuális körítés más.

Viszont ez a vizuális körítés, nos, ez elsőosztályú. Tényleg nem lehet egyetlen rossz szó sem a grafikára, mert az egyszerűen mesés. Csodálatosan színes és napfényes, öröm végignézni a tájon, ahogy simán el lehet bámészkodni a falunkban is. A karakterek közelről egész jól festenek, részben megmaradtak a franchise-ra főleg régebben jellemző, kismanóra hajazó formáknak. Ami különösen szimpatikus, hogy a játék piszok jól lett optimalizálva. Nálam a veterán GeForce 1080-nal is maximális részletesség és 1440p-s felbontás mellett kényelmesen produkálta a 80 fps-t, 60 alá pedig még csak kíváncsiságból sem kukkantott be. Ez érvényes a nagyobb létszámú csaták esetében is. Tekintve, hogy egy Ubisoft játékról van szó, akiknél ez egyáltalán nem magától értetődő, különösen örömteli, hogy ilyen szép és jól fut a játék.
De ezzel együtt is én magam csalódtam. Oké, a tavalyi béta után már messze nem voltak olyan magasak az elvárásaim, mint régebben, de így is azért többet vártam, mint amit kaptam. Nem lenne ez rossz játék, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem rossz játék ez. Képes arra, hogy akár 3-4 órára is beszippantsa az embert, és észre se vegyük az idő múlását, ami nagyon nagy dolog. Ugyanakkor, ahogy fentebb is említettem már, Settlersnek ez a tartalom édeskevés. Szerintem túlságosan is leegyszerűsítették a játékmenetet, kiiktatták belőle a legtöbb nehezítő tényezőt, így pedig az izgalom is villámgyorsan eltűnik belőle. A teljes tartalomhoz is pár óra után hozzáférünk (skirmish-ben meg ugye eleve az első pillanattól kezdve), így az újdonság varázsa és az a bizonyos „vajon mi van még ebben a játékban” érzés sincs meg elég ideig.

Összességében tehát én csalódásként éltem meg a The Settlers: New Alliest. De nem tartom kizártnak, hogy így is megtalálja a maga rajongótáborát. Azt viszont neccesnek érzem, hogy így elég sikeres tud-e majd lenni ahhoz, hogy a mostanában egyébként sem túl rózsásan álló Ubisoft zöld utat adjon egy újabb epizódhoz.