Talán páran még emlékeznek, hogy volt egy The Last Guy című játék úgy 15 éve még PS3-on, amikor az indie scene még csak bontogatta a szárnyait. A Google műholdfelvételeit használta, így a fejlesztők „megspórolták” a grafikát meg a pályatervezést (na persze). A játékmenet valamiféle zombis alapokon nyugodott, és embereket kellett kimenekíteni az adott lokációkról. S hogy jön ez ide? Hogy a mai napig bánom, hogy kimaradt (persze ami késik nem múlik). No meg hogy egyből az ugrott be, amikor megláttam az IDEÁt.
Mondjuk az alapötlet nagyon más (nemsokára kifejtem bővebben), viszont a háttér nagyon hasonló. A technika sokat fejlődött azóta, így ma már nincs rászorulva senki a korábban említett megoldásokra. Jó minőségű drónfelvételeket lehet csinálni viszonylag elérhető összegből. Így tett Olli Huttunen is, aki készített egy rövidfilmet, amelyben egy villanykörte esik lefelé a képernyőn, madártávlatból fényképezett helyszíneken, s úgy pattan meg egy-egy autón vagy szegélykövön a gravitáció szabályait meghazudtolva, mintha így volna természetes.
A sztori szerint (és miért kételkednénk) ezt meglátva a(z egyébként zseniális) The Longest Road on Earth fejlesztői megkeresték a filmest, hogy hadd készítsenek játékot az ötletből. Nem lesz meglepő: megegyeztek. A végeredmény pedig valami furcsa egyveleg lett, ami videojáték is meg nem is, közben meg inkább egy olyan közösségi élmény, amely egyben egy rendhagyó interaktív művészeti installáció is. Nincsenek ugyanis toplisták, sőt kimondott feladatok sem. A cél a felfedezés, és abszolút a játékoson múlik, hogy mit hoz ki az élményből, és mennyi időt tölt el vele.
A játékmenet abból áll, hogy amint a rajzolt villanykörte elindul „lefelé”, a gravitáción túl mi is bele tudunk szólni a mozgásába, amolyan flipperes alapon. Kivéve, hogy nem karokkal érhetünk el irányváltást, hanem hogy a körte valamelyik szélét megcsípjük, amitől az meglódul az ellenkező irányba. Ez így könnyűnek hangzik, de a gyakorlatban azért tartogat kihívásokat gyors mozgás mellett. Na meg a designerek annyival nehezítettek, hogy egy adott képernyőn, mindig csak adott számú interakciónk lehet, valamint az idő is telik, ráadásul duplán.
Minden helyszínnek van egy saját időlimitje (rövidebb csík a képernyő tetején), illetve a teljes játékidőnek is. Utóbbinak is van kijelzése (a hosszabb csík), de sokkal egyszerűbben tudjuk majd mikor jár le, ugyanis addig mehetünk, ameddig a zene szól. A legérdekesebb, hogy mi történik ilyenkor, akárhogy is jutunk el a véghez: hagyhatunk egy üzenetet az utókornak. Lehet ez bármi: bölcsesség, idézet, rövid vers vagy csak valami jó tanács. A többi játékos megtalálhatja és értékelheti is, ha tetszik neki. Akad azonban pozitív végkifejlet is, mégpedig ha a megadott időn belül elérünk egy olyan pontot, ahol egy nagy csillogás fogad, és belenavigáljuk a körtét – ilyenkor egy kisebb rövidfilmet nézhetünk meg.
Két kifogásolhatót találtam csak mindössze a játékban. Az első, hogy ne akarja senki gyengébb konfigon játszani PC-n, mert a szaggató képernyő tönkreteszi az élményt (sajna tapasztalat, mint ahogy az is, hogy Steam Decken nem fut). A másik, hogy a képernyők nem feltétlenül logikusan kapcsolódnak egymáshoz. Az ember azt várná, hogy ha jobb szélen távozik a körte, akkor a következő helyszínen balról érkezik majd, de ez nagyon sokszor nem így van, szóval ezzel érdemes számolni.
Az IDEA egy igazi chill élmény, amely leginkább azoknak ajánlott, akik nem feltétlenül a kihívást keresik, hanem szeretnek felfedezni, és csodaszép tájakat (na jó, van szeméttelep is) bámulni. Rengeteg apró részlet van, ami csak sokadjára esik le (valaki ül a padon, ott megy egy kerekesszékes), illetve az is meglehetősen nagy elégtétel, amikor sikerül olyan helyre „fellőni a golyszlit”, ahová addig nem, és új helyszínek tárulnak elénk.
