A PlayStation mindig is támogatta a független fejlesztőket, és talán az is kijelenthető, hogy az indie csapatokat is ők kezdték elsőként felkarolni. Az utóbbi években viszont erősen körvonalazódik egy olyan trend, hogy a japán cég kiszemel egy bizonyos játékot, és annak igen komoly alapot biztosít platformexkluzivitásért cserébe, gyakran ezek a címek pedig valamelyik fizetős szolgáltatás ékkövei is lesznek, és például a PS Plus-előfizetők számára ingyenesen landolnak már a megjelenés napján. 2021-ben ott volt a Kena: Bridge of Spirits, tavaly a Stray, idén pedig a Tchia. Lehet a dolgot „pártállástól” függően éljenezni vagy rosszallni is, azzal viszont aligha lehet vitatkozni, hogy ezek a játékok igen nagy lehetőséget kapnak, s ha másból nem is, a publicitásból egészen biztosan szépen tudnak profitálni.
Ez a játék is elsősorban a cukiságfaktorra épít.
Ahogyan a már említett címek, ez a játék is elsősorban a cukiságfaktorra épít, csak most nem helyes kis fekete erdőlakó lények, vagy egy bájos macsek csavarja el a tekinteteket, hanem egy aranyos bennszülött kislány – ő volna a címadó Tchia. Ha szemtelenül gyorsan és röviden szeretném letudni a játék jellemzését, akkor azt mondanám, hogy egy lightos The Legend of Zelda-koppintásról van szó, de ez nem volna fair. Leginkább például a helyszín miatt, mert amíg az imént említett klasszikus sorozat egy képzelt világban játszódik, addig a tesztalanyunk nagyon is valós alapokra épít: Új-Kaledónia gyönyörű szigetvilágába repít el.
Az inspiráció onnan ered, hogy habár a fejlesztőcég kanadai, az Awaceb két alapítója is a kicsiny francia gyarmaton cseperedett fel, így fontosnak érezték, hogy megismertessék a világgal bolygónk eme picike, csendes-óceáni szegletét. A grafika ugyan erősen mesés, rajzfilmes alapokkal bír, de a tájak szépsége, varázslatossága, nyugodtsága így is átjön. Az autentikusságot pedig tovább fokozza, hogy a szereplők a francia mellett a lokálisan használt nyelv(ek)et beszélik, valamint több helyi sajátosságra is rálátást kapunk a kaland során, helyi ételek, énekek, hangszerek, műalkotások képében.
A kaland nem feltétlenül egy kétségbeesett mentőakció, hanem inkább amolyan road movie.
A történet alapja, hogy Tchia békésen éli gondtalan mindennapjait, amikor is édesapját váratlanul elrabolják. A tizennégy éves kislány nem csügged, hanem némi segítséggel a nyakába veszi Új-Kaledóniát és a felkutatására indul. A kaland azonban nem feltétlenül egy kétségbeesett mentőakció, hanem inkább amolyan road movie, ahol hősünk rengeteg új barátságra tesz szert, és közben velünk együtt sokat megtanul erről a tájegységről. A végére persze azért az eredeti cél is teljesítésre kerül, ha pedig már ott vagyunk, a helyi gonosz egyéb húzásait is keresztülhúzhatjuk, és megmenthetjük a szülőföldünket a sanyargatásaitól.
Ahogy már említésre került, a játékmenet sok dologban idézi meg a Breath of the Wildot, igaz talán nincs olyan mély. Itt is közlekedhetünk egy tutajjal az óceánon, ereszkedhetünk alá a magaslatokból egy lepel segítségével, a környék felfedezése pedig az Assassin’s Creed magaslati pontjaihoz hasonlóan történik. Akad viszont számos minijáték is: fotózás célba lövés, szobrászkodás, kőtorony építés színesíti a kalandokat, ha valaki nem csak a fősodorra kíváncsi.
A legfőbb dolog a lélekugrás lehetősége.
A legfőbb dolog azonban a lélekugrás lehetősége, ez az ami a Tchiának az egyedi ízét biztosítja. A kislány különleges képessége, hogy bele tud bújni tárgyakba vagy akár állatokba egy rövid időre, átvéve felettük az irányítást. Így repülhetünk madárrá változva vagy úszhatunk delfinként a víz alatt – mondanom sem kell, hogy ez amellett, hogy sokszor hasznos, néha elengedhetetlenül szükséges is. Állandó kelléként hordozott ukulelénket pedig (egy bizonyos dallamot lejátszva) napszakváltásra is használhatjuk, illetve azon zenés átvezetőkben is jól jön, ahol egyfajta ritmusjátékot lejátszva gördül tovább a történet (a dolog azonban nem kötelező érvényű, automatára is tehetjük a zenélést, átadva magunkat a mesélésnek).
Olybá tűnhet, hogy a Tchia ideális lehet gyerekeknek is, de ez sajnos nincs így (és ez a legfurább dolog, ami a játékkal kapcsolatban elmondható). A sztori bizonyos pontjain ugyanis nagyon is felnőttes dolgok történnek, legalábbis a csecsemőevés, ártatlannak tűnő leszbicsók és egy fejetlen csirke (bármennyire is komikusnak szánt) nem feltétlen a fiatalabb korosztálynak való témák. Ilyen tekintetben kár érte, mert a játék bizony identitásválsággal küzd – nehéz meghatározni hogy kinek is készítették. A játékmenetet tekintve egy könnyed, nem túl nehéz kalandot kapunk, amely jó helyekről inspirálódott, de talán azt a hibát elköveti, hogy a felfedezést nem annyira támogatja, kicsit magára van utalva a játékos, ha a fősodorról letér.
Mindezekkel együtt is egy igen hangulatos és kifejezetten szép játékot kaptunk, így aki szereti az ügyességi-akció-kaland mixet, na meg távoli, egzotikus tájakat megismerni, az nem fog csalatkozni. De közben azért csodát sem szabad várni – inkább csak egy jó pár órás, rövid kikapcsolódást.
