Volt valaha egy olyan játék, hogy Lemmings, amely mostanára annyira kikopott a köztudatból, hogy a fiataloknak már magyarázni kell, mi is volt az. Na jó, itt talán mégsem tartunk, de azért való igaz, hogy a sorozat nem a legszebb napjait éli, és hasonszőrű játékok se annyira vannak/voltak. Idén azonban valami megváltozott, ugyanis egy rakás klón, vagy legalábbis olyan távoli rokon készült el, amelyeknél ihlető forrásként funkcionált a klasszikus széria a kis zöldhajú lényekkel.

Ezek egyike a Tin Hearts, amely már az előzeteseivel belopta magát az ember szívébe (tavaly egy gamescom próbakört is toltunk róla). A rágcsálók ezúttal felhúzhatós játékkatonákra lettek lecserélve, akik hasonlóképpen buták. Csak mennek az orruk után, s ha valamilyen tereptárgyba botlanak, akkor legfeljebb irányt váltanak. Ugyanakkor a magaslatokból simán leesnek, és mivel törékeny kis fickókról van szó, ezért a mi feladatunk az lesz, hogy vigyázzunk rájuk, és minden pályán eljutassuk őket a kijáratként szolgáló ajtóig.
Egy hatalmas kúriát járhatunk be, a padlástól az udvaron át a pincéig.
Vannak azonban különbségek is a példaképhez képest, például mindjárt az, hogy a Tin Heartsban sokkal erősebb a narratív vonal, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy itt legalább van (legalábbis ha a klasszikus Lemmings részeket nézzük, ahol csak pályák voltak egymás után dobálva). Egy hatalmas kúriát járhatunk be, a padlástól az udvaron át a pincéig, s közben megismerünk egy viktoriánus kori családi drámát. A háromtagú familia feje egy játékgyáros (innen jönnek a kiskatonák és az egyébként is nagyon játékos környezet), mellette pedig szerepet kap a betegeskedő felesége, valamint kislányuk, aki eleinte nem zárja annyira szívébe a kis fickókat.

Az utunk kötött – mindig a megfelelő ajtók nyílnak ki, ha teljesítünk egy szintet (amelyekből több mint negyven van), és haladhatunk is tovább. A pályákon különféle játékokkal befolyásolhatjuk a kis katonák útját: építőkockákkal terelgethetjük őket, propellerekkel, lufikkal és dobokra ejtve őket pedig elérhetetlen magasságokba vagy távolságokra juttathatjuk el őket. Ágyúkat is beüzemelhetünk, amelyekkel meg az utat elzáró akadályokat dönthetjük le. De ha ez sem volna elég, az időt is manipulálhatjuk (oda-vissza tekergethetjük, vagy meg is állíthatjuk, ha gondolkodni szeretnénk). A legérdekesebb azonban, amikor megkapjuk konkrétan egy kis fickó felett a vezérlést direkt kontrollal, s kvázi 3D platformjátékként oldhatunk meg egy-egy nehezebb szituációt.
A hat-nyolc órás kaland izgalmasan indul, de hamar unalomba fullad.
A hat-nyolc órás kaland izgalmasan indul, ám sajnos azt kell mondjam, hogy hamar unalomba fullad. A sztori megható, de máshol és máskor láttuk már, a pályák pedig elég hullámzóan teljesítenek. Az első szintek gyakorlatilag önmagukat megoldják, és túlontúl lineárisak, később meg annyira összetett és hosszú (!) darabok jönnek, hogy az ember elveszve érzi magát bennük (pláne, hogy gyakran eljátsszák a készítők azt a trükköt, hogy közvetlen a start mellett van a cél is, de azért körbe kell mennünk az adott helyiségen).

A Tin Heartsot igazi iparági veteránok rakták össze, akik korábban a Sony, Electronic Arts, vagy Microsoft stúdióiban dolgoztak. Ennek okán érezhető is a minőség, de ez sajnos nem egyenletes: néhol kopottas, homályos textúrák borzolják az idegeket, az irányítás pedig helyenként idegesítő és pontatlan. Tesztplatformként PlayStation 5-öt választottunk, bízván abban, hogy a korábban beharangozott VR-változatot is kipróbálhatjuk, ám az majd külön jelenik meg, valamikor az év egy későbbi időpontjában, most még nem volt elérhető.
Összességében azt tudom tanácsolni, hogy aki a műfaj kedvelője, az vágjon bele bátran a Tin Heartsba, de csodára ne számítson. És talán jobb, ha kisebb adagokban, apróbb lépésekkel halad vele, hogy ne unjon rá túlságosan is hamar.