A való életben tombol a nyár, a Fall of Porcupine mégis egy szolid kisvárosba kalauzol el, ahol javában zajlik az ősz (sőt, lassan a tél). A város lakói élik a kissé álmos mindennapjaikat, s ebbe a közegbe toppan be Finley, a Szent Ursula Kórház új rezidens orvosa. Ahogy nekünk, neki is idegen a hely és az emberek, de szépen lassan megismerkedik sokukkal, és a munkába is beletanul.

Épp erre a kettősségre épít a játék, ugyanis időnk nagy részét a kórházban fogjuk eltölteni, ahol a betegeket fogjuk vizsgálni vagy gyógyítani elsősorban, de akad majd egy csomó más kaland is az ódon épület falai közt, ahonnan egy kellemetlen baleset emlékeit is őrzi főhősünk. A páciensekkel való foglalkozás minijátékokban tárul elénk: például injekciót kell beadni, vagy beállítani a gyógyszeradagokat. Egyszerű memória-, ügyességi- és/vagy ritmusjátékokra kell gondolni, amelyekkel sajnos az a probléma, hogy túlságosan is unalmasak lesznek egy idő után (inkább időhúzásnak érződik a jelenlétük), valamint minőségileg sajnos nincsenek a topon. A QTE feladatnál például rendszeresen voltak rossz gombkiosztások, vagy hogy nem fogadta el a játék az inputot. Szerencsére a kimeneteltől nem igazán függ semmi, de talán ezért is un rá hamar az ember.
A játék többi része már inkább a beszélgetésekről szól, minimális tárgyhasználat van ugyan, de nem annyira, mint más kalandjátékokban, hanem automatikus módon, inventory szükségessége nélkül. Szinkron ugyan nincsen sajnos (a vesszőparipám), de ezúttal annyira nem bántam, mert a játék kedves rajzos stílusa és szépen animált karakterei kárpótolják az embert. Arról nem is beszélve, hogy a sztorik is bájosak (illetve néhol szomorkásak és megindítóak), egészen közel kerülhet a játékos a páciensekhez – az öreg nénihez, a rakoncátlan ikerpárhoz vagy az idős orvoshoz.

De egészen emberi történetek tárulnak elénk az intézmény falain kívül is (ami azért is nagy szó, mert antropomorf, állatfejű szereplőket prezentál a sztori), amikor Finley a szabadidős tevékenységeit végzi. Rendszerint az újonnan megismert kollégákkal lóg, vagy egy régi haverral, aki virágboltot üzemeltet a városka szívében. A választás mindig rajtunk áll, hogy kivel töltjük az időt, de elrontani nem tudjuk a fő történetszálat, legfeljebb kapunk 1-2 okot arra, hogy újrajátsszuk a játékot másodjára is. Átélhetünk így rejtélyes erdei kirándulást, levesfőző versenyt, de kocsmai verekedést vagy hógolyócsatát is.
A már említett gyengus minijátékok mellett egy komolyabb problémát tudok még említeni (bár ez is egyénfüggő), mégpedig a hatalmas távolságokat. Térkép nincs, ahogy gyorsutazás sem (habár alkalmanként utazhatunk busszal, vagy a kórházban lifttel a szintek között), szóval minden alkalommal elég hosszú utakat kell megtenni, úgyhogy akár 2D-s szétaszimulátornak is csúfolhatnánk a Fall of Porcupine-t. Az elején még hagyján is, mert szívesen fedezgeti fel a városkát a játékos, de később, amikor csak azért járjuk be újra és újra, hogy itt meg ott történik-e valami (és rendszerint nem), az már kicsit unalmasabb. Szerencsére a mobilunk segít sok mindenben, mert nemcsak a vizitek menetrendjét tudjuk letölteni benne, de az aktuális fő célt is ismerteti, amellett, hogy a szereplőkről kérhetünk le részletesebb infókat, illetve olvashatjuk a nekünk címzett SMS-eiket.

Alapvetően egy nyugis kalandjátékot tisztelhetünk a játékban, amely rengeteg vetületében a Night in the Woodshoz hasonlítható (amely már annyira rég bakancslistás tétel nálam, hogy szégyen). Nagyon erős a narratív rész, kedvesek és szimpatikusak a szereplők, a cselekmény pedig váltakozik a vidám és szomorkás szegmensek felvonultatásával. Azt gondolom, hogy a stílus kedvelői nem lőhetnek mellé, a kedves rajzos grafika pedig valószínűleg újabb híveket is toborozhat. Soha rosszabb kezdést nem kívánok egyetlen friss rajongóknak sem.