Kevés olyan játékkiadó van, amely az utóbbi években úgy leírta magát (az Activision-Blizzardon kívül) a szememben, mint a Ubisoft. A zaklatásos botrányoktól kezdve a végtelenségig görgetett projekteken át (Prince of Persia: The Sands of Time remake, Skull and Bones), a tucatszor elhasznált, túlhizlalt, repetitív, nyílt világú játékmenetig több olyan tényező állt össze a francia óriásnál, amelyek révén nagyjából úgy álltam hozzá, mint a sarki hamburgeres kínálatához. Előfordult, hogy néha rákívántam, de akkor is szívesebben szemezgettem a klasszikusok közül, és tudtam, hogy ennél igazából bármikor könnyen tölthetném az időmet valami jobb, lebilincselőbb és frissebb koncepcióval is.
Visszatérés a korábbi részek fókuszáltabb, történet- és lopakodásorientáltabb játékmenetéhez.
Az enyémhez hasonló aggályokat valamennyire megérezhették a fejesek is, ugyanis legalább játékok terén az idei felhozatallal már-már úgy tűnik, mintha próbálkoznának. Nem csak a The Crew alakította át alaposan a játékmenetét a Motorfesttel (bár erősen merítve a Forza Horizon szériától), de az új Assassin’s Creeddel kapcsolatban is viszonylag korán leszögezték, hogy újabb száz-kétszáz órás történelmi eposz helyett egyfajta visszatérés lesz a korábbi részek fókuszáltabb, történet- és lopakodásorientáltabb játékmenetéhez.
A Mirage történetileg a Valhalla előzménye, a kilencedik század derekán játszódik, hőse pedig Basim, az Eivort beavató orgyilkos, aki a történet kezdetén még csak ambiciózus, vakmerő bagdadi tolvaj, és arról álmodozik, hogy egy nap beállhat a nép oldalán küzdő Rejtőzködők rendjébe. Ez egy nap valóra is válik – bár sokkal borzalmasabb, véresebb és megrázóbb körülmények között, mint ahogy azt hitte. Több évnyi kiképzés után tér vissza a városba, hogy társaival segítsék az Abbászida Kalifátus elleni felkelőket, az uralkodóosztályt ugyanis gyakorlatilag zsinóron rángatott bábként irányítja a Rejtőzködők ellensége, az Ősök Rendje.
A teljes játékidő 20-30 óra között áll meg.
A játékmenet számos tekintetben nyúl vissza az eredeti részekhez. A játéktér például, bár még mindig impozáns, lényegesen kisebb, mint a Valhalla vagy az Odyssey epizódban volt, a teljes játékidő pedig a teljesített melléktevékenységek függvényében megáll 20-30 óra között. Túl sok opcionális tartalom sincs, várostromok és hasonlók helyett mindössze néha az utcai járókelőknek segíthetünk, illetve megbízásokat vállalhatunk el különböző, megszabott feltételek mellett elvégzendő lopásokra és orgyilkosságokra.
A történet is lényegesen lineárisabb, mint ahogy azt az utóbbi időben megszokhattuk a Ubisoft játékaitól. Célpontjainkon és a rangokon is egy megadott sorrend szerint haladhatunk végig, az orgyilkosságok előtt jelentős nyomozói munkával. Bizonyos képességeink megnyitásához is el kell jutnunk a történet megfelelő pontjaira. Basim képességfája emellett limitáltabb, hősünk pedig nem egy olyan harctéri veterán, mint az Odyssey vagy a Valhalla hősei.
Ismét hangsúlyos elemmé vált a lopakodás.
Ha már egyszerre négy-öt ellenfélnél többen ütnek rajta, főhősünk még számos fejlesztés és szintlépés után is könnyen otthagyhatja a fogát – pedig szigorú zónákra osztás ezúttal nincs, mindössze ajánlások, hogy az ellenfelek száma és ereje alapján az adott pályarészt milyen rang mellett, vagyis a történet mely pontján érdemes megpróbálni. Ismét hangsúlyos elemmé válik így a lopakodás, a lesből támadás, illetve a taktikai visszavonulás és a tetőkön át menekülés, tömegbe beolvadás, körözési plakátok letépkedése, utcai szónokok megvesztegetése. Fontos szerepet kapnak a Bagdad különböző frakcióihoz tartozó tokenek is, amelyeket vagy mellékküldetések teljesítésével, vagy zsebtolvajlással gyűjthetünk. Ezekért tudunk ugyanis szívességeket kérni például a kereskedőktől, zenészektől vagy felkelőktől, amelyek révén akár a játék fő küldetéseit is más-más módokon hajthatjuk végre.
Akadnak persze újítások, Basim például számos olyan trükköt alkalmazhat, amelyeket a sorozat utóbbi játékai vezettek be. Viszonylag korán megnyílik számára az előzetesekben látott, rajongók által erősen kritizált fókuszképesség is, amelynek révén megtervezhet és végrehajthat egy villámgyors kivégzéssorozatot egymáshoz közeli ellenfeleken. A parkour eszköztár is bővült néhány új elemmel, illetve a rendszer érezhetően megengedőbbé vált. Nem egyszer előfordult, hogy egy-egy elméletileg lehetetlen ugrás közepén Basim kapott egy váratlan lendületet, amelynek révén pont elkapta az adott párkányt, vagy elérte az adott tetőt. Ám mindezek ellenére tény, hogy a Mirage Assassin’s Creedebb, mint bármi, amit az Origins, vagy ha úgy tetszik, a Unity/Syndicate óta láthattunk. És nem fogok túlozni: ez kifejezetten jól áll neki. Nagyon régen kötött le ennyire Assassin’s Creed játék, és még régebben éreztem azt, hogy ennyire próbálná Altair, Ezio és Connor kalandjaihoz tartani magát játékmenet terén.
Ez a visszanyúlás azonban nem minden esetben vált a játék előnyére, a készítők ugyanis megtartottak pár olyan elemet az új és a régi játékokból is, amelyekért nem hinném, hogy túl sok játékos hullatott volna könnyeket. A régi játékelemek hangsúlyosabbá válásával természetesen ismét kiemelt szerepet kap a tornyok megmászása és a szinkronizáció, hogy megnyithassuk a gyorsutazási pontokat, és beláthassuk Bagdad megfelelő városrészeit a térképen. A fejlesztések megnyitásához ellenben nyersanyagra, illetve azokhoz tartozó tervrajzokra lesz szükségünk, amelyek megszerzési módja elsősorban a grindolás: mellékküldetések teljesítése, illetve az utunkba eső őrposztok kifosztása, ami egy idő után egyre inkább irritáló időhúzásnak érződik.
Visszaköszönnek a parkour gyermekbetegségei.
A parkour gyermekbetegségei is visszaköszönnek: előfordult, hogy Basim teljesen érthetetlenül levetette magát a mélybe ahelyett, hogy a megadott irányba ugrált volna tovább. Olyan emlékezetes bénázások is akadtak, mint amikor egy minden emberi számítás szerint elérhető párkányig nem tudtam felérni, így magatehetetlenül lógtam, miközben az alattam gyülekező őrök már elkezdtek nyilazni. Ha már őrök: a mesterséges intelligenciájuk érezhetően csökkent, sokkal egyszerűbb őket lehagyni az üldözések során, de még azzal kapcsolatban is néha igen elnézőek, ha a közelükben megöljük egy társukat.
Természetesen nem maradhattak ki a mikrotranzakciók sem, amelyek között – bár főleg kozmetikai elemeket takarnak – azért akad pár olyan elem, amelyekkel a Ubi érezhetően ismét a drágább kiadások megvásárlását vagy a kisebb költekezéseket próbálja ösztönözni. Ilyenek például a teljes nosztalgiára vágyók számára Altair és Ezio öltözetei, de bónuszként érhető csak el egy méretesebb DLC-küldetés is. A játék Deluxe kiadásához pedig mellékelve érkezett a Prince of Persia sorozatból az Idő Tőre, amely a hozzá tartozó karddal együtt nem csak pár másodpercre lelassíthatja kivégzések után az időt, de vissza is tölti az életerő egy részét, elég jelentős harctéri előnyt nyújtva így.
Játékmenet tekintetében jóval súlyosabb problémát jelentettek az időről időre előforduló bugok. Megesett például, hogy egy küldetés olyan szinten beakadt, hogy csakis egy korábbi mentésem manuális visszatöltésével tudtam megcsinálni (mindenképp mentsetek időnként manuálisan is, és használjatok több slotot). A játék sebessége pedig bár stabil, és közel hároméves konfigon is High beállítások mellett tudtam tartani az 50-60 fps-t, ez inkább köszönhető a játékmotor korának.
A helyszínek még mindig döbbenetesen szépek.
A helyszínek még mindig döbbenetesen szépek, a hangulat eszméletlen, a karaktermodellek és egyes animációk felett azonban közelebbről megnézve kezd eljárni az idő. A teljesítményhez pedig hozzátartozik, hogy a megjelenést követő Day One javítás a Denuvo másolásvédelmet is hozzáadta a játékhoz, ami ugyan a fejlesztők szerint nem okozott teljesítménybeli problémákat, annyit halkan hozzátennék, hogy a frissítés után megesett pár olyan fps-kilengés, amivel a korábban megkezdett tesztidőszak alatt nem találkoztam.
A nosztalgiafaktor mellett pedig nehéz elmenni a sorozat jövőjét illető tény mellett, miszerint a legnagyobb előrelépést pont úgy érték el a készítők, hogy léptek kettőt hátra. A Mirage-zsal a felsorolt hibái ellenére is jobban szórakoztam, mint az utóbbi hét-nyolc évben bármelyik Assassin’s Creeddel, és úgy sejtem, számtalan keményvonalas rajongót fog még meghódítani. Ám nem sok újat mutat fel a nap alatt – még maga a történet is fókuszáltabb jellege és jobb karakterei ellenére erősen visszhangozza azokat a motívumokat, amilyeneket már tíz évvel ezelőtt is láthattunk. Assassin’s Creed rajongóknak, főleg a klasszikus, korai részek kedvelőinek kötelező, garantáltan nem fognak csalódni – viszont a következő felvonásnak nagyon megfontolt és meggyőző lépésnek kellene lennie a készítők részéről, hogy bízzam ebben a szériában.
