Hinnye, de rázós egy három év volt ez... Őszintén szólva, amikor a Cyberpunk 2077-et teszteltem, nálam semmi olyasmi nem történt, mint amire nem sokkal később tömegek kezdtek panaszkodni. A CD Projekt RED pedig minden elismerést megérdemel, hogy beleálltak a dologba, elismerték a problémákat, és kemény munkával kipofozták a játékot úgy, hogy közben készülőben volt egy kiegészítő is – ami végső soron A kiegészítő lett. És némi meglepetésre mindenki számára jött egy átdolgozott, finomhangolt játékrendszer is a 2.0-s patch-csel, ami olyan finomságokat vezet be, mint a járműves harc (igen, ilyesmi volt eredetileg is, csak sokkal kötöttebb formában), vagy a cyberware beültetések kockázata – bizony, immáron belőlünk is válhat kiberpszichó…
Az előző generációs konzolok tulajdonosai viszont kimaradnak ebből a mókából már: egész egyszerűen azok a gépek már nem bírják el ezt a Cyberpunkot (és talán az eredetit sem igazán). Ennek megfelelően a gépigény is kissé megugrott, ugyanakkor PC-n kellően erős vassal elképesztő látvány tárul elénk. A kellően erős vas pedig tényleg csúcsközeli gépet jelent, ha ray tracingelt grafikát szeretnénk: engem a GeForce Experience lebeszélt arról, hogy bekapcsoljak bármilyen RT effektet a 2070 Super kártyámon 1440p felbontáson. A PlayStation 5 változatra rápillantva RT-vel 30 fps-t tud nagyjából hasonló szintű grafikai produkció mellett, mint a PC-s változat (persze nem az RT Overdrive Mode-dal összehasonlítva), míg a Performance beállítás adja a 60 fps-t. Kicsit vakarom a fejem, mert természetesen jobban adja a jobb grafika a hangulatot (a színes neonfények tömkelege ugyebár alapvetés ebben a világban), de a játékmenet kívánja a gyorsabb képfrissítést. Nehéz döntés...
Ha valaki egyből a Phantom Liberty történetszálával szeretne új játékot kezdeni, van rá lehetősége (bár ekkor kevésbé testre szabott karaktert kapunk, pár dolgot előre eldönt helyettünk a játék); egyébként meg a fősztori második felvonása közben jutunk el addig a bizonyos telefonhívásig. Akárhogy is, némi mászkálás és ugrabugra után a trailerből már ismerős lezuhanó repülőgép elsüvít a fejünk felett, hogy aztán a nyakunkba szakadjon egy nagy rakás ellenfél. Szerencsére miután megtaláltuk az elnöknőt, kiderül róla, hogy egész használható segítő (naná, hogy az, hiszen nemcsak a Militech vezérigazgatója volt, de a tengerészgyalogságnál is szolgált), így azért reális esélyünk van megmenteni őt. Tartottam tőle, hogy őt is a mesterséges intelligencia teherré, pátyolgatandó turistává varázsolja, semmint hasznos segítőtárssá, de szerencsére a fejlesztők komolyan vették a hölgy hátterét és érezhető segítséget jelent a mentőakcióban (vagy csak az illúzióját teremti meg ügyesen).
Magának a Phantom Libertynek a fő sztorija pont emiatt a felállás miatt meglehetősen feszes, nem nagyon van lehetőség kilépni a történet sodrából az elején, de azért pár óra után csak lesz rá lehetőség, és a tempó is csillapodik egy kicsit (csak emiatt moroghatnak azok, akik jobban szeretnek felfedezni, semmint a megmentő hőst játszani). Játék közben nem véletlenül fordult meg a fejemben, hogy ez némileg hunyorítva egy felkiberelt Mission: Impossible, csak itt V lett Tom Cruise, akarom írni Ethan Hunt.
A Cyberpunk világa pedig igen masszív tűzharcokkal is jár, ugyanakkor jól adagolja a történet a feszesebb, izgalmasabb részeket a nyugisabb, beszélgetős narratívával. Maga Dogtown pedig tényleg olyan hely, mint semmi más Night Cityben és környékén – például csak itt lehet megverekedni légi utánpótláscsomagokért. Természetesen akadnak itt is mellékes melók, és mivel akár itt is saját kéglihez juthatunk, érdemes lesz visszatérni.
Rendőrség itt nincs, helyette a helyi banda, a Barghest diktál, élén Kurt Hansennel, aki tudatában van ugyan, miféle alakok alkotják a (nem is olyan) kis csapatát, mégis képes katonás fegyelmet tartani közöttük. És persze (leheletnyi spoiler) itt van Reed ügynök is (őt Idris Elba alakítja), aki Dogtownban szinte tökéletesen el tudott tűnni, miután Song So Mi, az elnökasszony hackere elárulta őt 2070-ben – és aki a történetet elindítja azzal, hogy az elnöki különgép, a Space Force One lezuhanása előtt felhívja V-t segítség reményében.
Cyberpunk 2077 teszt – Az év játéka/bukása?/!
Emeljük piedesztálra vagy küldjük a pokolba a CD Projekt RED-et?
Őszintén sajnálom, hogy csak ez az egy kiegészítő készül el a Cyberpunk 2077-hez, de valahol érthető – a megjelenés utáni javítások igencsak költségesek lehettek (ha hinni lehet a Wikipédiának, a Star Citizen után ez a második legköltségesebb fejlesztésű videójáték). És igazából az se baj, ha a többi puskaport inkább a folytatásnak tartogatják – így is szép, kerek egész a Cyberpunk 2077, a Phantom Liberty pedig tökéletesen kiegészíti. Akinek megvan az alapjáték, annak kifejezetten ajánlott beszereznie; akinek nincs, az lehet, hogy jobban jár, ha vár még egy picit: elvileg még az idén érkezik a Game of the Year Edition a játékból, úgy vélhetően némi kedvezménnyel juthat a teljes Cyberpunk élményhez.
