A Byte Barrel által fejlesztett Forgive Me Father egyike volt az utóbbi időszak jobb lovecrafti játékainak, ami tekintve az ilyen témájú művek már-már elképesztő mennyiségét (ami sajnos nem minden esetben párosul minőséggel), sőt, a '90-es éveket idéző konkurens boomer shooterek számát, elég komoly eredmény. Épp ezért vártam kíváncsian a bejelentett második rész érkezését – némi elővigyázatossággal persze, hiszen a Lovecraft’s Untold Stories formájában láthattam már olyat, hogy egy ígéretes lovecrafti játék mennyi mindent elronthat egy elbaltázott folytatással.
A félelmeim azonban a korai hozzáférésű változat első óráit követően szinte teljesen szertefoszlottak. A tíz pálya (plusz egy főellenfélharc) végigjátszását követően kijelenthetem: a Forgive Me Father pusztán nagyobb, durvább és szórakoztatóbb lett a második felvonással. Ezúttal csak egy karakterünk van, aki egy később hubként szolgáló elmegyógyintézetből indulva kezdi meg saját múltjának felderítését az ismerős és új lovecrafti rémektől hemzsegő, különböző helyszíneken. A pályákon ugyanúgy halomra irtjuk a különböző kultistákat, zombikat, rémségeket, miközben kulcsokat gyűjtögetünk, titkos helyeket vadászunk, a felgyülemlett őrületből fekete-fehér látvány mellett aktiválható rage módba lépünk, majd a pályák között az elmegyógyintézetbe visszatérve fejlesztjük felszereléseinket.
A fejlesztés két módot kapott: egyrészt speciális tokenekért cserébe alternatív változatokat vásárolhatunk az egyes mordályokból, ez váltja fel az első rész tárcsás fejlődési rendszerét. Ezáltal megnyithatjuk az összes létező formát, és a következő pálya előtt váltogathatjuk, hogy épp melyik változatot visszük magunkkal. Másrészt vásárolhatunk speciális grimoire-lapokat is, amelyeket karakterünkre aggatva különböző passzív bónuszokkal járulnak hozzá a felgyülemlett téboly elsütéséhez, például megnövelt tüzelési és újratöltési sebességgel, vagy részleges életerő-újratöltéssel.
Prezentáció tekintetében a játék még mindig egészen döbbenetes, zseniális a hangulat, a cel-shaded grafika, és az immár jóval kidolgozottabb ellenfélmodellek is. Egyedül a horrort hiányoltam kissé a palettáról – bár néha felbukkan egy-egy rész, amikor egy sötétebb folyosón bolyongunk, fenyegetően nagy csendben, ám ezek a szegmensek még a '97-es Blood mellett is csak másodhegedűsnek érződnek. Sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak az arénaharcok, amikor ideiglenesen lezáruló pályaszakaszokon kell gyilkolnunk a hullámokban érkező ellenfeleket, darálós zenei aláfestés mellett.
Az akcióhoz azonban csak ritkán társul kihívás: az early access végigjátszása során normál nehézségi szinten mindössze kettő vagy talán három alkalommal haláloztam el, és abból egy a világháborús pálya bombatámadások által sújtott szegmensén történt, mert eltévesztettem a bombák becsapódásának ütemét. Az összképen tovább ront, hogy a pályák designja és hossza sem feltétlenül egységes, főleg a pakk második felében. Előfordult, hogy egy 15-20 perces pályát egy alig 5-6 perc alatt végigpörgethető követett.
Ezek nem eget rengető problémák, viszont pont elég súlyosak voltak ahhoz, hogy az erős felütés lendülete alábbhagyjon, mire padlóra küldtem az early accesst záró főellenfelet. Szerencsére a fejlesztőknek még bőven van idejük, hogy finomítsanak ezeken a dolgokon, a roadmapjük alapján pedig még számos új ellenféllel, fejezettel, hangolással, mordállyal, grimoire-lappal bővül a repertoár a végső változatig. Ha pedig ezt sikerül tartaniuk, a Forgive Me Father 2 jó eséllyel szárnyalhatja túl az első részt, és válhat a hivatkozási alappá a lovecrafti horror-akciójátékok műfajában.
