Szédületes mennyiségű videojáték jelenik meg manapság, s a legrosszabbul azok járnak, akik szerteágazó érdeklődési körrel rendelkeznek. Lehetetlenség ugyanis mindent végigjátszani, pláne egy ilyen sűrű időszakban, mint az ünnepi szezon előtti hónapok. A bakancslisták persze növekednek, így gyakori, hogy egy-egy címmel akkor ismerkedik meg az ember, amikor már a folytatás érkezik. Így történt esetemben a címben szereplő második résszel is, ugyanis hiába jött ki a The Talos Principle még 2014-ben, és hiába vásároltam meg egy hazai üzletlánc végkiárusításán igen kedvező árfekvésben, bizony időhiány miatt a polcon maradt.
Pedig az elmúlt csaknem teljes évtizedben igazi kultjátékká avanzsált, holott a létrejötte is igazából csak majdnemhogy véletlen. Hiszen az akcióműfajhoz szokott Croteam fejlesztői a Serious Sam sorozatgyártástól kiégve kezdtek el kísérletezgetni valami máson, ami (most már elmondhatjuk) elég jól sikerült. Filozofikus puzzlejáték – ez a hivatalos terminus technicus. De talán érthetőbbé és befogadhatóbbá válik a magyarázat, ha szimplán csak Portal-klónként emlegetjük, vagy olyan más modern klasszikusokhoz hasonlítjuk, mint a The Witness, a The Turing Test, a Superliminal, vagy a Q.U.B.E. játékok. Itt is van egy ugyanolyan, ha nem jóval erősebb narratív vonal, mint az emlegetett kortársakban, sőt talán rá is tekertek a horvátok egy lapáttal.
Onnan kezdeném a történetet, ahonnan a bevezetés is, mert az előzményt nem akarom, de nem is tudnám hitelesen bemutatni. A távoli jövőben járunk (az előzményt is elhagytuk már ezer esztendővel), ahol az emberiség már rég kihalt. A társadalmat robotok alkotják, akik az emberi létet kutatják, s hogy mit is jelentett vajon embernek lenni (megismerni a kultúrájukat, eltöprengeni az érzéseiken stb.). Ebbe a közegbe érkezünk meg ezredikként – meg is kapjuk a 1K becenevet, és hatalmas dzsembori is kerekedik a tiszteletünkre. New Jerusalem lakóit azonban egy furcsa jelenség zavarja meg, amit a fejlett intelligenciájuk ellenére sem tud megfejteni a robottársadalom, így velünk együtt egy kisebb csapat indul el, hogy felderítse a titokzatos piramis, a Megastructure titkát.
Nem szeretnék hazudni: a sztori vagy behúz valakit, vagy nem. Nos, annak ellenére, hogy az internet minden sarkában ódákat zengedeznek róla, engem nem sikerült elvarázsolnia, de ez alighanem egyéni lesz mindenki másnál is. Azt viszont el kell ismerni, hogy a készítők derekas munkát végeztek ezen a téren is; hihetetlen mennyiségű párbeszéd és kérdésfa áll rendelkezésre, megannyi témával. Ha akarjuk, az első egy-két órát egész nyugodtan eltölthetjük pusztán a város falai közti felfedezéssel és diskurálgatással, amelyből egyébként az első rész sztorija is kiderülhet, de a megértéshez nem feltétlenül szükséges.
Térjünk át tehát a feladványokra, amelyek viszont bizton állíthatom, elvarázsolják majd a műfaj kedvelőit. A játékterület négy szegmensből áll (különböző éghajlati jegyekkel), és mindegyik három-három vidékből tevődik össze, ahol egyenként nyolc fejtörőt kell teljesítenünk (de akad azért pár bónuszpálya is). Lehet, hogy ez a szerkezet kissé önismétlőnek hathat (az is), de maguk a szintek egytől egyig remekbe szabottak. Először csak színes fényekkel és hozzájuk színben passzoló kapcsolókkal kell játszadoznunk, de hamar bejönnek a képbe a különféle módosító eszközök, mint a színváltók és -konvertálók, levegőbe repítő ventilátorok, később pedig a falakba lyukat fúró szerkezet, a teleport, vagy éppen egy saját klón.
Általánosan elmondható, hogy minden világ tartogat valami új meglepetést, amely kapcsán nem lesz unalmas a játék, sőt egyre nagyobb kihívást jelentő pályák jönnek, ahol már rendesen alkalmazni kell az „out of the box” típusú gondolkodást. Az egyes helyszínek ráadásul meglehetősen szétszórva vannak, így közlekednünk is sokat kell majd. A régiók teljesítésével meg mindig lesz ok visszatérni a Megastructure falai közé, ahol összetettebb puzzle-ök kérik majd számon az addig tanultakat (itt új elem még a Tetris-alakzatokból hidak ácsolása).
Nem is lehet kérdés, hogy a puzzle műfajon belül a The Talos Principle 2 érkezte az év egyik, ha nem a legkiemelkedőbb eseménye. A narratív rész nagyon erős és tartalmas, de nem mindenki számára jelent majd élvezetet (de épp ezért figyelmen kívül is hagyható), a fejtörők viszont vitathatatlanul szuper egyediek és az utolsó agysejtjeinket is meg fogják dolgoztatni. A teljes végigjátszás vérmérséklettől függően 20-30 órára is rúghat, úgyhogy én javaslom az apróbb falatokban történő fogyasztást, mert két szellemileg terhelt menet közt lehet, hogy érdemes valami agyatlan akcióval is hűteni a kobakokat.
