Flashback 2 teszt – Régen minden jobb volt

A hozzám hasonló nyuggereknek benedvesedik a szemük, ha az eredeti, 1992-es Flashback szóba kerül. Az azóta felcseperedett generációk talán nem is értik miért – hát igen, ezt meg kellett élni. A rotoscope-os eljárással készült grafika és animáció hihetetlenül menő volt, és valami olyan hangulatot hozott a folyékonyságával, mint akkoriban szinte semmi (úgy is becézték, hogy cinematic platformer). Na jó, persze előtte volt már egy Prince of Persia és egy Another World is ezzel a technikával, de az új játék olyan szintlépés volt ezek után, hogy minden amigásnak tátva maradt a szája.

Az akkori közhiedelemmel ellentétben nem az imént említett Éric Chahi műremeknek volt folytatása a Flashback, csupán ugyanazon istállóban, a Delphine Software-nél készültek. Ennek alkotója Paul Cuisset, aki a Future Wars révén vált ismertté, de egy rakás akkori neves produkció (Operation Stealth, Cruise for a Corpse, Moto Racer, Darkstone stb.) fejlesztésében is aktívan részt vállalt. Három évvel később készült egy kvázi folytatás Fade to Black címmel, ami egyáltalán nem sikerült rosszul, de stílusban teljesen más műfajt képviselt (2D akció-platformer helyett 3D third person akció).

Ha a kronológiát kellene folytatni, akkor mindenképp meg kell említeni a 2013-as feltámasztást, ekkor ugyanis kapott egy remake-et a játék. A várt siker azonban elmaradt, mert hiába volt a fedélzeten a legfőbb alkotó öt korábbi társával együtt, az eredmény egy méretes bukta lett. Hogy az akkor már eltelt két évtized távlata, vagy a fejlesztők kissé múltban ragadt érzékei jelentették a gondot, abba ne menjünk bele. De hogy miért lényeges ez a legutóbbi tétel, és miért nem söpörjük a szőnyeg alá? No mert a Flashback 2 sajnos inkább tűnik ennek a folytatásának, sem mint a 31 esztendős klasszikusénak.

Szerettem volna, ha nem így kell kezdenem, de bizony nincs mese, már az elején ki kell sajnos jelenteni, hogy a folytatás nem lett jó. Már akkor sejteni lehetett, amikor a tesztkódok nem érkeztek meg időben, csak megjelenéskor, de az előzetes trailerek alapján is volt miért fejet vakarni. Akkor azonban még bízhattak a játékosok abban, hogy oké, megszokjuk az új kinézetet, játszva azonban már kevésbé tud bárki is megbocsátó lenni.

Kezdjük a performance-szal, ugyanis csapnivalóan fut PlayStation 5-ön a Flashback 2. A képernyő scrollozása szinte folyamatosan rángat, amit azért is nehéz megérteni, mert a látvány azért annyira nem szemkápráztató (no meg mert az eredetinek pont az animációk fluiditása volt az egyik legerősebb pontja). Nekem nagy bajom amúgy nem volt a grafikával, csak hát valóban láttunk már szebbet is – kissé idejétmúlt és helyenként műanyag.

Ha még csak ennyi lenne, akkor az megbocsátható is lenne, de van még más... bőven. A level design többnyire unalmas, régimódi, de az irányítás is szörnyen idegesítő. 2,5D helyett ugyanis 3D-t használnak a készítők, de a gameplay megmaradt oldalnézetesnek. Ennek okán nagyon nehéz a térérzet, vagyis becélozni az ellenfeleket meg tereptárgyakat – utóbbiakban ráadásul folyton el is lehet akadni.

Bugok is akadnak szép számmal: van hogy a beszélgetőpartnerünk nem jelenik meg, de a mellénk rendelt társak is hihetetlen módon bénáznak sokszor. Legalább az akció adhatna kárpótlást, de az az igazság, hogy a lövöldözős részek végeláthatatlan gombnyomogatásba torkollanak, ahol a taktika vajmi kevés szerepet játszik. A városok közti motorozós részekről még kevésbé tudok pozitívan nyilatkozni, ezek olyan szinten bénák és feleslegesek, hogy nem is értem, miért kerültek bele a produkcióba.

Inspirálódni pedig lehetett volna honnan, a műfaj azóta számos kiváló címet kitermelt, elég ha csak a Limbót vagy az Inside-ot említem, de ott van akár a tavalyi Somerville is (ami ugyan szintén hagy kivetnivaló maga után, de még így is fényévekkel jobb, mint a Flashback 2).

Sajnos azt kell mondjam, hogy a készítők a régmúltban ragadtak az ósdi játékmenettel és a látványt tekintve is, de tulajdonképp az egész játék kivitelezéséről lerí, hogy nem tudtak haladni a korral. Például van szinkron, de annyira rémes, hogy a hangulathoz nem ad hozzá, inkább elvesz. De a Conrad mellé rendelt társ, vagyis a harci MI-ként funkcionáló A.I.S.H.A. is kb annyira vicces, mint egy darab tégla (vagyis semennyire, sokszor inkább összezavarhat minket, mint a névrokona).

Tanulság? Nincs, és mégis van! Meg kellene tanulni (és állni), hogy a régi klasszikusokat tessék békén hagyni. Hiába van jelen az egykori alkotó, sokszor (mint esetünkben is) ez nem jelent garanciát semmire. Őszintén szólva én azt reméltem, hogy talán a dzsungeles részbe eljutva változik majd a helyzet (itt a játék közepén kapott helyet az elődben nyitó részként funkcionáló környezet) és majd visszajön a régi érzés, de ez talán a játék egyik legunalmasabb szegmense, még a városi, rém egyszerű pénzszerző küldetéseket is alulmúlja. Talán majd a Flashback 3-ban minden jóra fordul? Isten ments! De azt hiszem, ha a Microidsnél számot vetnek, ők is erre jutnak majd.