Alone in the Dark teszt – Újjáálmodott rémálom

Az eredeti Alone in the Dark (AitD) több mai sikeres horrorfranchise-t inspirált. Ha csak a legismertebbet kéne említeni, akkor a Resident Evil vérfagyasztó kalandját mondanám, ezt is neki köszönhetjük. Bájosan gagyi és körülményes program volt a régi AitD, mai szemmel egyenesen megmosolyogtató. A trilógia után a negyedik epizód már egy modernebb alkotás képében örvendeztette meg a rettegés szerelmeseit egy közepesnél jobb túlélőcímként.

A 2008-as Alone-nal volt a legközelebbi kapcsolatom a PlayStation 3-as érában, a korábbiakat inkább csak néztem. Ez a rész volt maga a középszer, sajnos az érdekes ötletei ellenére (néhány átvezetőben pislognunk kellett manuálisan, mert semmit sem láttunk, de említhetném még a gyerekcsináló ballonkabátos eszköztárat is a jópofaságok közül) nem aratott sikert sem a fanbase, sem pedig a kritikusok körében. A mai napig emlékszem rá, ahogy mindenhová üldözött az autópályákat is szétszaggató gonosz, mint valami retek akciófilmben. A legutolsó, 2015-ös Alone in the Dark volt ezidáig az utolsó a sorban, amely azonban annyira rossz volt, hogy szót sem érdemel.

Nagyon nehéz lehet így alkotni, hogy a nagy öreg farvizén vidáman lubickoló giga IP-vé nőtt alkotások köröket vernek az éppen aktuális horrorjátékodra. Mit tegyünk, ha minden el van veszve? A mai trend szerint felhúzzuk modern, fogyasztható szintre az eredetit, vagy ha olyan öregecske játékról beszélünk, mint ez, akkor visszatérhetünk a gyökerekhez, és újraálmodhatjuk a szoftvert. Az utóbbi mellett döntöttek ezúttal a Pieces Interactive kedves alkotói, és nagyon jól tették. Az 1992-es, mára igencsak elavult túlélőhorror felújítását láthattuk már a tavalyi demóban is, amely igazán kecsegtető volt. Ez a részlet egy kis ízelítő volt, amelynek tartalma egyáltalán nem szerepel a kész alkotásban, és a szereplő is más benne. Érdemes kipróbálni, mert ha a hangulata bejön, akkor nagyon nem nyúlhatunk mellé a teljes játékkal sem.

A történet szerint egy hatalmas villába utazunk, ahol mentális problémával küzdő nagybátyánk eltűnése után nyomozunk egy detektív segítségével. Ketten érkezünk a birtokra, és már itt el kell döntenünk, hogy a magánszimat vagy az unokahúg bőrébe bújva fedezzük fel a sötétben leselkedő borzalmakat. A nyomozófigurához David Harbour adja arcát és hangját, akit főként a Stranger Things sorozatból ismerhetünk, a lányt pedig Jodie Comer kelti életre, őt a Free Guy mozifilmből ismertem fel. Jól játszanak, David ábrázata/mimikája néhol bohókássá tesz néhány jelenetet, de ettől eltekintve valóban filmszerűbb az élmény a valós színészek miatt, jó döntés volt ezt meglépni.

A játék képi világa nem a legerősebb, de csúnyának sem nevezném. Szépen fut a program, a manor részletes, be van rendezve fullosan. Az emeleten tanyázó absztrakt szoborcsoporttól mindig megrémültem, akárhányszor is mentem át azon a területen. A lobbyban egy hatalmas kitömött medve támadóállásban figyel, az egész történet alatt vártam, hogy mikor kel életre. Egy csomó ilyen apró részlet van, ami növeli az atmoszférát, és jobban beleélhetjük magunkat a történetbe.

Hamar kiderül, hogy az eltűnés mögött valami természetfeletti dolog húzódik a háttérben. Közben a két hős lényegében két részben eltérő kampánnyal is kecsegtet. Ez néhol más bejárható területeket és különböző feladványokat jelent. Ahogy a gyűjthető dolgok is hol az egyik, hol a másik sztoriszálban szedhetők fel. A befejezés minden esetben közös, de ha az összes szettet begyűjtjük a két szereplővel, akkor egy titkos befejezés lesz a jutalmunk.

Nagyszerűen oldották meg, hogy nem korlátozódunk le a nagy házra, hanem egy különleges kütyüvel emlékekbe utazhatunk. Ilyenkor megváltozik a Derceto Manor is, sokkal borzongatóbbá válik, az ajtó pedig bárhova nyílhat, legyen szó a környező mocsárról, temetőről, de akár egy teljesen más földrészről is. Öt fejezetre osztották fel a történetet, aminek a teljesítése elsőre 12–15 órát ölel fel. A feladványok jók, a megoldások logikusak. Nagyon élveztem bejárni a szobákat, amit külön színkóddal is jelölnek, ha van még benne elvégzendő ügyünk.

Bekapcsolhatunk egy könnyítést is, amit már a ’90-es években az összes hasonló játékba bele kellett volna tenni. Történetesen egy zöld puzzle-ikon jelzi, ha van nálunk egy olyan cucc, amely a fejtörő megoldásához kell, vagy használhatunk valahol egy tárgyat. Nem kell mindent mindenhova végigpróbálgatni, és a világ összes szobáját, fejtörőjét memorizálni. Bravó!

Ijesztő hangok, neszek sokasága vár bennünket, amelyeket fejhallgatóval játszva élvezhetünk ki igazán. A sötét sok mindent rejt magában, egy magunkra aggatható elemlámpával orvosolhatjuk valamelyest a dolgot. Mindkét karakter kénytelen lesz harcolni, amit a rögtönzötten magunkhoz vehető közelharci fegyverek (gyertyatartó, kereszt, ásó, balta stb.) mellett lőfegyverekkel is megtehetnek. A hölgy pisztolyába több skuló fér, de cserébe gyengébb. Rendesen el leszünk látva lőszerrel és laposüvegekkel – az utóbbi az élet visszatöltésére alkalmas. Ahogy észrevettem, adaptívan működik a dolog, így ha kifogyóban vagyunk valamiből, a gép többet ad jóval a kelleténél. Hirtelen ötlettől felbuzdulva még egy gengszterfilmeket idéző gépfegyver is bekerült a játékba, amely egész szépen működik.

Nincs olyan sokfajta ellenfél, de talán bőven elég is, sokuk mellett el is lehet osonni. Megzavarhatjuk, elterelhetjük a figyelmüket a mindenhol elhelyezett téglákkal, molotov-koktélokkal. Sajnos minden eldobható tárgynak molotov ikonja van, ami a játék első óráiban nagyon zavaró, megtévesztő élmény volt. Az is idegesítő, hogy ha valami ilyen dolgot megmarkolunk, akkor nem tudjuk már visszahelyezni azt, vagy csak simán zsebre vágni a későbbiekre. Kötelező módon el kell használni; ha nincs senki a közelben és elvinnénk magunkkal, akkor ostoba módon haladhatunk csigatempóval, miközben folyamatosan célzunk. Persze ilyenkor nem tudunk vizsgálódni, interakcióba lépni semmivel, így az lesz a vége, hogy dühünkben falhoz vágjuk az értékes robbanószert.

Szerencsére a kezelés jó, a harcok egyszerűek és könnyen kivitelezhető minden, akár hard nehézségi szinten is. Néha a legváratlanabb helyekre dobál be ellenséget, vagy lep meg egy jump scare jelenettel a gép, ezek tetszettek. Mondjuk, amikor az ajtó mögé állítja be, az elég gonosz, így mindig résen kell lenni. Sokszor egy csomó ideig nem jön semmi, így altat bennünket a rendszer.

A Deluxe verziót választók többféle képi filtert kapnak, valamint az 1992-es Alone in the Dark karaktermodelljeit is kiválaszthatjuk akár játék közben az extra fül alól. Ezek nagyon nevetségesek mai szemmel, de ami jó és tetszett, az a készítők audiokommentárja. Bekapcsolás esetén mindenfelé mikrofonokat láthatunk, amelyeket megérintve indul is a szószátyárkodás. Érdekes dolgokat tudhatunk meg így a játékról – a csomagból ezt találtam a leghasznosabbnak, bár a plusz 4 ezer forintot nekem nem érné meg a bővítmény.

Az új Alone in the Dark remek újraalkotása a régi programnak. Kellően misztikus, és jók a feladványok is benne. Sajnos csak most tudott felnőni a nagy horrorjátékokhoz, amelyek közül többet is inspirált a széria. Nem hibátlan, lehetne szebb és jobb, de élvezetes és többször is végigjátszható. Kifejezetten ajánlom a zsáner kedvelőinek.