Ha azt mondom, Terminator-játék, akkor a többségnek valószínűleg egy pörgős FPS jut eszébe. Már csak azért is, mert legutóbb is ilyen játék formájában dolgozták fel a mozitörténelem egyik legnagyobb klasszikusát. Igaz, a Terminator: Resistance sokminden volt, csak épp pörgős nem, de ez most mindegy. Kétségtelen tény, hogy stratégiai játék eddig nem nagyon készült a témában.
Pedig, ha jobban belegondolunk, lehet ebből jó stratégiát faragni, hiszen a sztori szerint valamikor a jövőben globális háborút vív az emberiség a gépek ellen. Ha valami, akkor ez tökéletes táptalaj lehet egy stratégiai játékhoz. Nos, ez a gondolat átfutott néhány éve a Slitherine kiadó vezetőségének (de legalábbis kreatív csapatának) agyán is. Megszületett belőle jelen írásom tárgya, a Terminator: Dark Fate – Defiance című játék ötlete, amely nem is olyan régen konkrét játékká érett. Egy stratégiai játékká.
A cím elég beszédes, hiszen a Dark Fate, avagy kis hazánkban Sötét végzet ismerősen csenghet. 2019-ben ezen a címen jelent meg az eddigi utolsó Terminator-mozi, amelyet azzal próbáltak meg eladni a készítők, hogy Arnold Schwarzenegger mellé visszahozták a franchise eredeti főhősét, Sarah Connort, akit ismét Linda Hamilton formált meg. Sajnos ezzel ki is fújt a film kb. összes puskapora, semmivel sem kaptunk jobb vagy tartalmasabb mozit, mint néhány évvel korábban a Terminator: Genisystől. Még az sem nagyon segített rajta, hogy a sztorit egyenesen a zseniális második rész folytatásának szánták, amely figyelmen kívül hagyott mindent, amivel a két film között próbálkoztak. Sőt, még a CGI-fiatalított Edward Furlong is maximum egy szívdobbanást ért meg benne, többet nem.
Szóval a Dark Fate – Defiance kötődik a filmhez, de inkább csak univerzum szintjén. Az eseményekbe ugyanis már az Ítélet napja után csöppenünk bele, amikorra a rakéták elpusztították az emberi városokat. Az oktatómódként is funkcionáló első küldetés is egy amerikai nagyváros romjai közt kezdődik, amikor is egy maroknyi rendőr és a nemzeti gárda néhány katonája próbálja meg kimenekíteni a még életben maradt civileket. Közben a robotok seregei egyre közelednek, és csak minimális szinten tudják velük felvenni a harcot. A kampány ezt követően ugrik néhány évet, az első küldetésben megismert katonák által alapított Founders frakciót követi nyomon. A nyugati partvidéken gyűjtik össze a túlélőket, és harcolnak hol a Legion, hol pedig más emberi frakciók ellen, bár utóbbiakkal össze is foghatnak.
Az egyszemélyes kampány apránként adagolja a tartalmat, eleinte csak egyszerűbb gyalogos és gyengébb páncélos egységeket kapunk. Később viszont a jól teljesített küldetésekért úgynevezett goodwill-pontokat is kapunk, ezeket pedig izmosabb egységek feloldására is használhatjuk. Ami végig jellemző, az az erőforrások szűkössége. Bár a Legion robotizált egységei messze nem olyan halálosak, mint a filmekben (lényegében közepes tűzerővel is simán vissza lehet verni a terminátorokat), azért olykor a túlerő így is kihívást jelenthet. Szerencsére a készítők bevezették az időmegállítás lehetőségét, vagyis bármikor szüneteltethetjük a játékot, hogy átgondoljuk az aktuális helyzetet és megtervezzük a következő lépéseket.
Mivel itt szó sincs bázisépítésről vagy egységgyártásról, katonáink a legértékesebb kincseink lesznek. Mint ilyen, célszerű óvni őket, vagyis nem kiküldeni a nyílt terepre, hogy halomba lőjék őket. A küldetések között át is vihetjük a csapatokat, akiket ilyenkor fel is kell szerelnünk. Pótolni a lőszerkészleteket és az üzemanyagot, illetve újoncokkal feltölteni az elesettek helyét. Mindez kreditekbe kerül, amelyeket tehát a küldetések teljesítésével szerezhetünk. Raádásul a küldetésekre is csak limitált mennyiségű egységet vihetünk magunkkal, így célszerű mindig átgondolni, hogy kik legyenek azok. Pláne, hogy idővel egyre tapasztaltabbak lesznek, ami javítja a harctéri hatékonyságukat – cserébe egy-egy veterán egység elvesztése sokkal fájdalmasabb is.
Az egységek természetesen rendelkeznek saját képességekkel is. A gyalogság gránátokat és rakétákat vethet be, mások füstfelhőbe burkolhatják a környezetüket. A járművek nem önjárók (kivéve persze a Legion oldalán), így személyzet is kell hozzájuk. Őket arra is utasíthatjuk, hogy javítsák meg a járművüket, amelyek egyébként nagyjából modulárisan sérülnek, habár senki se számítson Men of War szintű részletességre. Cserébe viszont arra is van mód, hogy a pályákon talált elhagyott, de még működő járműveket is használjuk, így például a gyalogos egységeket is gyorsabban mozgathatjuk. Más kérdés, hogy ilyenkor nem tudnak harcolni, így egy rajtaütésnél könnyebb célpontnak számítanak (kivéve, ha ügyesen azonnal megállítjuk az időt és utasítjuk őket, hogy pattanjanak ki és viszonozzák a tüzet).
A legtöbb küldetés során a fő feladatok mellé jut bőven mellékes feladatokból is. Ezek is hozzátesznek a sztorihoz, amely ugyan semmi extrát nem nyújt, de azért mindenképp pozitívum, hogy a készítők igyekeztek ezt is lehetőségeikhez mérten összekalapálni. Picit többet megtudhatunk a Legionről, illetve megismerhetjük a Founders melletti másik emberi frakciót, a nem feltétlenül önzetlen segítőszándék által vezérelt Moverst is. Időnként dialógusokra is sor kerül (külön pirospont a teljes szinkronért), ilyenkor kicsit szerepjátékos irányba mozogva feleletválasztós rendszerben csipegethetünk infókat. Plusz időnként az is előfordul, hogy döntési helyzetbe kerülünk, és akár belekeveredhetünk egy tűzharcba vagy épp elkerülhetjük azt a feleleteink alapján.
A Terminator: Dark Fate – Defiance a kampány mellett skirmish és multiplayer opciókat is kínál. Ezekben már akár a Founders mellett a Movers és a Legion oldalán is beszállhatunk egy-egy ütközetbe, így megismerhetjük az ő egységeiket is. A játékmenet e téren nem sokban különbözik a kampánytól, legfeljebb szabadabb kezet kapunk, hiszen kreditek függvényében bármilyen egységet megszerezhetünk.
Ami magát a játékmenetet illeti, az a klasszikus RTS-elemekből építkezik, de vannak hiányosságai és kiegyensúlyozatlan részei. Ilyen például a megfelelő tájékoztatás, hiszen nincs vizuális nyoma, hogy az egyes egységek milyen látótérrel rendelkeznek, illetve a lőfegyverek egyébként meglehetősen nagy hatósugara sincs jelölve. Csak a gránátoknál van egy picike kör, ami a dobás hatósugarát jelöli. Van lehetőség épületeket elfoglalni, ami kifejezetten jó fedezéket jelent, olykor talán túl jót is. Másfelől viszont a gyalogságot nem lehet fedezékbe vonulásra utasítani, csak egy egyszerű lefekvés-gomb van. Ráadásul maguktól sem vonulnak fedezékbe a legnagyobb tűzharc közepén sem.
A grafikára nagy panasz nem lehet. Madártávlatból a játék kifejezetten mutatós, a zoom mértéke viszont elég nagy ahhoz, hogy elég közel merészkedjünk katonáinkhoz. Itt már azért kiütköznek az elnagyolt részletek is, de azért összességében még így is korrekt látványvilágot prezentál a játék. Mondjuk nincs pariban egy Company of Heroes 3-mal, de csúnyának semmi esetre sem mondható. A hangokra ez különösen igaz, mind a hagyományos fegyverek, mind a terminátorok plazmaágyúi jól hangzanak, utóbbiak a filmekből kölcsönzött effekttel. Cserébe a zene nem erőssége a játéknak, illetve a menüben és töltés közben is vannak olykor fura hangjai.
Összességében a Terminator: Dark Fate – Defiance nem fogja megreformálni az RTS-műfajt, de ez sosem volt célja. Erőssége lehet egyben a gyengesége is. Ha ugyanis Terminator-játéknak nézzük, akkor mindenképpen üdítő, hogy stratégiai játék formájában dolgozták fel a sztorit, ilyen nem nagyon volt korábban. Ugyanakkor annyira nincs benne semmi egyedi, hogy akármilyen más címen kiadva is hasonló értékeléseket kapna mindenhol. Mert alapvetően egy tisztes iparosmunka, hozza, amit manapság egy RTS-től elvárnánk, de annál többet nem. Így pedig nem több ő maga sem egy tucat-RTS-nél.
