Nehéz lenne még egy olyan játékot találni, amelyben a fő szemben álló felek nem az amerikaiak vagy a németek, ne adj’ Isten az oroszok/kínaiak, hanem az Olasz Királyság és saját büszkeségünk, az Osztrák-Magyar Monarchia. Nomen est omen, persze az Isonzo névről azért ebben a két (vagyis ma már legalább tíz) országban sokaknak az első világháború kegyetlen harcai jutnak az eszükbe, amelyekből azért mi, magyarok is alaposan kivettük a részünket. A Blackmill Gamesnek ez a harmadik első világháborús installációja egyébként, a Verdunt mi is teszteltük (Morello kolléga nem volt lenyűgözve), a Tannenberget nem – most viszont egy új játékmód miatt végre le tudtunk csapni az Isonzóra is.
Ahogy az elődök, úgy a déli frontot bemutató Isonzo is egy mérsékelten valósághű többfős hentelés, amelyben a csaták – játékmódtól függetlenül – nagyjából ugyanazon recept alapján készülnek: a két oldal közül az egyik védekezik, a másik támad, és a pályán lévő különböző stratégiai pontokat kell bevenniük/lerombolniuk/felépíteniük. Mindkét oldal négyfős rajokból áll, bár ismeretlenekkel együtt játszva ennek sok jelentősége nincs.
Ahogy sok más hasonló játékban, itt is vannak kasztok: utászok, mesterlövészek, egyszerű gyalogosok vagy épp tisztek, akik más-más különleges képességgel bírnak. A fegyvereket természetesen korhűek, így oktatóanyagnak sem utolsó a játék, ráadásul a modellek szépen ki vannak dolgozva. Persze a korszakból adódóan már egy öntöltő puskának is örülni kell, mert sok esetben egylövetű ismétlőpuskákkal kell „darálni” az ellent, már amennyire ezt a 6 lövés/perc tűzgyorsaság engedi.
A játék próbál első világháborús hangulatot hozni, de ez csak mérsékelten sikerül neki. Számomra egyszerűen túl sok volt a kezelőfelület, a mindenféle furcsa dologért osztogatott extra pontok, a teljesen önkényes „skillek”, például, ha egy hegyivadász megfújja a bronzkürtjét, akkor gyorsabban tudunk lőni egy darabig, meg hasonlók. Ezek a realizmusból nálam azért alaposan elvesznek, pedig a játék próbálkozik, tényleg. A gáztámadásoknál kötelezően felveendő gázmaszkok, az időnként megjelenő két- sőt háromfedelű bombázók, a korhű egyenruhák mind-mind elég jópofák, csak nekem a körítés egy kicsit túl Call of Duty. És bár az esetek többségében egyetlen lövés elég az elhalálozáshoz, a játék elég pörgős, sokszor nagy rusholások vannak, bár ez függ a játékmódtól is.
Az új, időszakos játékmód, cikkünk apropója, az Ascent például sokkal taktikusabb – és idegőrlőbb! A játékmód függőleges pályán játszódik, amelyen a támadó olaszoknak egy hatalmas hegyet megmászva kell újabb és újabb pontokat elfoglalni a védekező osztrák-magyaroktól. A kedvencem, hogy védekezés közben lehet kövekkel dobálni a reménytelenül és védtelenül mászó olaszokat, nekem sikerült is összeszednem egy ilyen killt, amivel be is kerültem a játékosok 1%-os elit klubjába (azt megtippelni sem merném, hány próbálkozásból jött össze). Egyébként bár általában a védekező fél nyert, azért sokszor sikerült olaszként is a győztes csapatban végezni. Jópofa játékmód, bár azért az általában 100-150-nél ritkán több játékos az esemény vége felé látványosan kerülte az Ascent szervereket.
A hanghatások nagyon jók, fájdalmamra azonban magyarul nem szólalnak meg a katonák, dacára annak, hogy a Tannenbergben meg igen. Nem is értem, hiszen csak át kellett volna másolni a dolgokat, és ezzel le is van tudva. Helyette van viszont német, szóval legalább ez stimmel.
A grafika és főleg a színek lenyűgözőek, a Dolomitok zord hegyláncai remek színpadot biztosítanak az önfeledt háborúzáshoz, bár az öregecskedő gépemen azért már nem merészkedtem közepesnél nagyobb részletességet beállítani.
Szóval, jöjjön a verdikt! Bár nekem egy kicsit árkád maga a játék, azért alapjában véve jót szórakoztam az Isonzóval. Látható, hogy kicsi, de aktív játékosbázissal bír a játék – valahol amúgy nem is értem, hogy miért kell három különböző játék, amikor mindegyik borzasztóan hasonló. Mindenesetre nem kell félni az üres szerverektől, a játék ára sem vészes, úgyhogy a korszak rajongóinak még mindig jó választás lehet.
