Jó kérdés, pontosan miért is övezte ekkora érdeklődés a Manor Lords korai hozzáférésű megjelenését. Mindenesetre egyrészt a média, illetve azon belül a játékipar egyes termékei is újra és újra bizonyították már a Defender of the Crowntól a Strongholdon keresztül a Kingdom Come: Deliverance-ig, hogy az európai érett középkor képes megragadni a műértő és fizetőképes publikum képzeletvilágát, másrészt bizonyította a paletta a SimCitytől (béke poraira) a The Settlersen keresztül a Cities: Skylinesig (emléke szívünkben örökké él) azt is, hogy a településtervezés az olyan alapszintű emberi ösztönök közé sorolható, mint az étkezés, az alvás, a reprodukció vagy a pálinkafőzés. Cikkünk alanya lényegében e két témakör szintézise, eltagadhatatlan ugyanakkor az is, hogy a fejlesztő Slavic Magicnek (amely mögött lényegében egyetlen ember, Greg Styczeń szent őrülete áll) mindettől függetlenül is sikerült valamiféle szellemet a palackba zárnia.
Ez a bizonyos szellem az a fajta kérlelhetetlen, atomi részletekből összeálló autentikusság, amelyet már-már megdöbbentő – s ha nem is példátlan, de – ritka élmény így képernyőn, mozgásban látni. A Manor Lords igyekszik a jó színház szabályai szerint sokat mutatni és keveset narrálni, amit mutat, abból pedig csak úgy csöpög a fejlesztő korszak iránti elhivatottsága. A kijelölt ösvényekhez könnyedén és organikusan illeszthetünk jól paraméterezhető jobbágytelkeket, amelyekből csakhamar kitódulnak lakosaink ökrökkel rönköket vontatni, gabonát kévékbe kötni és csépelni, tűzifát rakodni kézikocsiba, magokat vetni a csirkéknek és persze, korhű mintájú épületeket húzni fel.
A játék azon a ponton vett meg végképp kilóra, amikor döbbenten tapasztaltam, hogy az íjászok a korrekt testtartásban feszítik a hosszúíjat. A naturalisztikus vízió szolgálatában állva mind a fantasztikus zene, mind a grafika gyakorlati kivitelezése elősegíti a játékos elmerülését a miliőben, az évszakok váltakozása, az időjárás, az opcionálisan bekapcsolható napszakváltozás pedig egyaránt arra bátorítanak, hogy minél több időt töltsünk a talajszinten a kamerával.
A talajtól eltávolodva kezd némileg beremegni a kép. A játék ugyan lépten-nyomon húz egy-egy impozáns ötletet, mint amilyen a háztáji gazdaságok rugalmas alakíthatósága, a földművelés mélysége a nehézeke alkalmazásától kezdve a vetésforgón át a legeltetéses trágyázás lehetőségéig, vagy a fejlesztési fa és az egyes tartományok specializációs lehetőségeinek kapcsolata – egyrészt azonban ezeknek a rendszereknek egy tisztes hányada egyelőre kiegyensúlyozatlan, ormótlanul működő, még nincs implementálva vagy egyenesen bugos (furcsa pokol az a hely, ahol -6 hordó sör van készleten!), másrészt a függöny mögé pillantva hamar kiderül, hogy olyan kevés valós tartalom áll a játékban egyelőre még, hogy a réseket fejben befoltozva már-már érthető, miért képzelt a címbe a játékosok egy része Total War-gyilkostól kezdve Krisztus második eljöveteléig nagyjából bármit. Egyetlen térkép, egy térképen kívüli MI ellenfél, néhány banditatábor, valamint a helyenként döcögős városépítés: ezt a szkenáriót játszhatjuk újra és újra a kezdeti beállítások függvényében a jelenlegi build-ben, minden különösebb kontextus nélkül. …és persze: ott az egész sütemény tetején a porcukor, a harc.
A harc, mint a játék egészének egy alrendszere, kicsiben és önmagában leképezi azt, ami a játék maga pillanatnyilag: ígéretes, autentikus, de hiányos, kiegyensúlyozatlan, és helyenként produkál olyan tüneteket, amelyekről nehéz eldönteni, hogy mennyire szándékoltak. Fő ütőerőnk a majorság közvetlen szolgálatában álló, alaposan személyre szabható fegyveres kíséret, amelyet kiegészíthetünk a környéken épp elérhető zsoldosokkal, valamint – a rendelkezésre álló létszám és fegyverzet függvényében – a lakosságból verbuvált milíciával. Lovasság a teszt írásának pillanatában nem volt felállítható.
Persze a Manor Lords itt sem bírta ki, hogy ne villantsa meg a szellemességét: amíg nagyjából bármely más játékban az üzleti tárgyalás befejeződik azon a ponton, amikor az utolsó ügyfél koponyájából is sikerül kirángatni végre a beékelődött csatacsákányt, itt még figyelmet kell szentelnünk arra is, hogy a templomunk foglalkozzon a saját, a sírgödör pedig az ellenséges elesettekkel, falunk lelkivilágára ugyanis nincs túl felemelő hatással az, ha a határban kalászok helyett hullák zöldellenek, ráadásul a tápérték sem ugyanaz.
Az összegzéssel mindamellett nagyobb bajban vagyok, mint számítottam rá. Az „early access” címke a bankkártyáját pörgető játékos nézőpontjából jelenthet ugyanis akár elenyésző, akár súlyos kockázatot. Jelenthet Kerbal Space Program 2 szintű siralomvölgyet, de jelenthet Factorio szintű semmiséget is. A Manor Lords pillanatnyilag valahol a kettő között lebeg a limbóban, és egyelőre nem garantálható, merre fog elmozdulni.
A korai hozzáférésű játékok megítélését célszerű kizárólag aktuális állapotuktól tenni függővé, ez alapján pedig a Manor Lords ugyan bár a jelenlegi formájában is élvezetes, ha messze nem is gondtalanul eltölthető órákat tud felkínálni a vételárért, a célszalag még – remélhetőleg – bőven odébb van. A jelenlegi verzió az ambíció és a tehetség látványos erődemonstrációja; hogy mennyiben sikerül a ráncokat kivasalni, milyen tartalmak fognak még érkezni, összességében pedig mennyiben sikerül egy robosztus, időtálló egységgé összeforrasztani az egyes elemeit, az azonban még a jövő kérdése.
Mint ilyen, a Manor Lords minden figyelmet megérdemel, a bankjegyek lendületes monitorhoz vagdosásával viszont bölcs döntés egyelőre még várni. A középkori medvetáncoltatás elbűvölt mindenkit, de most jön csak a neheze: sikerül-e kemény munkával a medvét az eke elé is befogni, vagy maradunk vásári mutatvány, három napig tartó csoda? Mind a Slavic Magic, mind mi megérdemelnénk a sikert.
