Bő egy évvel a multis próbakör után végre lehetőségünk nyílt tesztelni az általam már igencsak várt Men of War II teljes verzióját. Az eredeti Soldiers: Heroes of World War II-t is fejlesztő Best Way szerencsére nem ült tétlenül az elmúlt időszakban, és dacára annak, hogy a nyílt multis napok után erősen húztam a számat, azért a végeredmény nem lett rossz – sőt! De ne rohanjunk ennyire előre.

A Men of War széria a legtöbbeknek ismerős lehet: egy hellyel-közzel realisztikus, mindenféle nonszensz bázisépítgetéstől mentes II. világháborús RTS-ről van szó, amelyben már a két évtizede megjelent első részben is különös hangsúlyt kapott a terep lerombolhatósága és a moduláris, nem HP-alapú sebzés. Ezek akkoriban új dolgok voltak, és szerencsére a jó dolgokból azért maradt valami, még akkor is, ha a HP azért csak visszakerült a játékba – szerencsére nem túl hangsúlyos módon.
Dacára annak, hogy a játék minden ízében a divatos kompetitív multizgatásra van kihegyezve, kapott egyfős játékmódokat is, ráadásul rögtön négyet, ami mindenképp dicséretes. Kevésbé az viszont, hogy még ehhez is állandó internetkapcsolatra van szükség (bah), bár a kaszákat egyenesítő plebs láttán a fejlesztők azért visszakoztak, és beígértek egy offline módot valamikor a megjelenés utánra.

A négy játékmód egészen szórakoztató, kezdve a narrációval végigkísért Story módot, amelyben egy-egy kitalált szovjet, német vagy amerikai tiszt háborús kalandjait élhetjük át – no igen, azért 2024-ben már nehezebben lenne eladható a SHoWW2 német kampánya, amelyben ugye Michael Wittmann SS-tiszttel kellett brillíroznunk a harcmezőn. A nemzetenként 6-6, azaz összesen 18 küldetés persze erősen scriptelt, néha belefutottam olyanokba, hogy valamiért nem „triggerelődött” az, aminek tovább kellett volna löknie a küldetést.
A Historical módban a szovjet Bagratyion- és egy amerikai Overlord-hadműveletet játszhatunk újra. Érdekes módon a németek csak 6 különálló küldetést kaptak (mondjuk simán adhattak volna neki valami nevet neki, oszt’ jól van, mondjuk a könnyen kimondható, hazánkban lezajlott Frühlingserwachen-hadműveletet). A Conquest mód volt a kedvencem, amely lényegében egy dinamikus hadjárat, amelyben zászlóaljakat kell mozgatni körökre osztott „térképen”, a csatákat pedig mi játsszuk le a gép ellen – egyszer támadóként, másszor védekezőként. Az utolsó, Raid játékmód pedig egy minden indításnál véletlenszerűen összerakott kampány, rövid küldetésekkel.

A Story módot leszámítva mindhárom módban hangsúlyos elem a kutatás-fejlesztés, a World of Tanksből vagy War Thunderből jól ismerti „tech tree”-kkel, illetve magunk rakhatjuk össze a küldetésekben részt vevő különböző ezredeket és zászlóaljakat. Ezekből rengeteg van, más-más bónuszokkal, amelyek a többfős játékban meglehetősen hangsúlyosak. Például a szovjet 12. gépesített dandár komisszárjaként 25%-os „árengedménnyel” juthatunk könnyű harckocsikhoz, de 50%-kal drágábban gyalogsághoz, ezzel szemben a 1. gyalogoshadosztály meglepő módon mindenféle gyalogos alakulathoz jut hozzá olcsóbban. Az egyjátékos módot már csak azért is érdemes játszani, mert rengeteg új egységet aktiválhatunk minimális „grind” mellett, amelyeket aztán multiban is felhasználhatunk.
A többfős játékban lehetőségünk van gép elleni küzdelemre, illetve három játékmódban PvP-re is. Az első kettő, a Classic és a Combined Arms már ismerős lehet (parancsnoki pontokból vásárolhatunk egységeket), ám a Battalion mód lesz az, ami szerintem uralni fogja a multikat (illetve az egyetlen PvE mód is ez). Ebben minden játékos egyetlen magasabbegységet irányít. A gond ott van, hogy a harckocsik gyalogság nélkül védtelenek, az egész meg mit sem ér, ha nincs hozzá támogató tüzérségünk és légierőnk. Egy 3v3-ban tehát a játékosoknak rendkívül összehangoltan együtt kell dolgozniuk a győzelemért, hiszen egyetlen játékos sem rendelkezik a „végső” győztes fegyverrel.

A multiban természetesen van rangsorolt matchmaking, tabellák, sőt két nézője (spectator) is lehet bármilyen online partinak. A csatákat bármikor visszanézhetjük (akár az egyjátékos módban lejátszott összecsapásokat is), szóval ezt így elég kereknek éreztem.
A játékmenet valamivel árkádabb, mint a Men of War: Assault Squad 2 volt, de azért még így is van taktikai mélysége. Az egyedüli gondom az útkeresés volt, amellyel néha az őrületbe lehet kergetni az embert, illetve a bal- és jobb egérgomb számomra teljesen következetlen használata, amire az indokoltnál jóval később éreztem rá.

Ahogy a korábbi részekben is, egységeinkkel rengeteg dolgot csinálhatunk: a gyalogság homokzsákokat épít, fedezék mögé húzódik, gránátot dobál. Természetesen folyamatosan figyelnünk kell a lőszerjavadalmazást és a járműveink üzemanyagellátását – az utánpótlást teherautókkal és tartálykocsikkal szállíthatjuk. A megsérült harcjárműveket kivonhatjuk a frontról, majd kis idő múltán újra harcba vethetjük őket. A fizika remek, az épületek egy-egy közvetlen találat esetén kártyavárként omlanak össze, maguk alá temetve mindenkit.
A grafika kellemesen elavult, szerintem nem néz ki jobban, mint a tíz évvel ezelőtti MoWAS2, cserébe sokkal jobban fut, sok egységnél sem éreztem, hogy belassult volna, amiért jár a piros pont. A Direct Control visszatért, a harckocsizás első nézetes módja pedig elég szórakoztató World of Tanks-életérzés – bár ezt többfős játékban nem nagyon fogja senki sem használni.

Nos, ez lenne nagy vonalakban a Men of War II, de természetesen igazából nem is az számít, amit leírtam, hanem az, hogy az egész elvileg borzasztóan egyszerűen és mélységeiben modolható lesz. Ahogy az előző részeknél, úgy itt is valószínűleg ez fogja majd hosszú évekre szavatolni a játékosállományt. A kérdés, hogy az emberek váltani fognak-e a MoWAS2-ről és a Gates of Hellről – ez néhány héten belül ki fog derülni.