A játékipar eseménydús évtizedei során rengeteg példát láthattunk arra, hogy mennyire sorsdöntő lehet egy fejlesztőcsapat vagy egy franchise számára, ha jó időzítéssel jelennek meg jó platformon – ahogy arra is, milyen pusztító lehet ennek ellentétje. Vegyük például cikkem alanyát, az eredetileg 1996 elején megjelent PO’edet (avagy Pissed Offot), amely kiváló esélyekkel indulhatott volna a bizarr, elvontabb Doom-klónok versenyében, ha a fejlesztő Any Channel nem dönt úgy, hogy csak a Philips 3DO-n, majd később az első PlayStationön hozzák ki, menet közben elvetve a tervezett MS-DOS-port ötletét, amelynek révén talán vérbeli kultuszjátékká is válhatott volna.

A lépés következtében a PO’ed egyfajta elveszett játékká vált, rétegjátékká egy, az akkori konzolokon rétegstíluson belül, amely csak nagyritkán bukkant fel a köztudatban egy-egy YouTube-videónak vagy cikknek köszönhetően. Ezért is tűnt elsőre inkább áprilisi tréfának, amikor a Nightdive csapata bejelentette, hogy modern rendszerekre portolt definitív kiadást készítenek belőle. Aztán április 1-je elmúlt, a játéksajtó képviselői pedig azon kapták magukat, hogy megérkeztek az igénybekérő levelek a kiadótól, a port pedig nem holmi bizarr poén volt, hanem egy viszonylag gyorsan, május közepére már ki is adott, valós játék.
A PO’ed kultikus státuszához nagyban hozzájárult bizarr, egyedi humora. A történet főhőse Ox, egy lópokróc természetű séf, aki a könnyű, gyors pénz reményében leszerződött egy röpke kéthetes étkeztetési szolgálatra az intergalaktikus haderőhöz. A jelentkezéskor azt még nem tudta, hogy az a két hét egy életveszélyes, idegenek elleni hadjáratra szól, arra pedig végképp nem számított, hogy az említett ellenség, amelynek sorait többek között két lábon járó, bélgázzal tüzelő ánuszok gazdagítják, alig pár óra leforgása alatt ledarálja a teljes haderőt, mígnem hősünk marad az egyetlen túlélő, akinek egyetlen fegyvere hűséges serpenyője.

Fegyvertárunk természetesen jelentős fejlődésen megy át a játék titkos szinteket is számolva összesen 25 szintjén keresztül, miközben hatalmas pályákon mérhetjük össze képességeinket a korabeli FPS-ek talán legagresszívabb és legbetegebb megjelenésű ellenfeleivel. Ox később szert tesz konyhakésekre, kézifúróra, perzselőre, húskövető rakétavetőre és különböző, idegen fegyverekre is, valamint egy újratölthető jetpackre. Vasból gyúrt gyomra pedig még arra is alkalmas, hogy megeméssze az idegenek húsát, így a megfelelően levágott példányokból életerejét is visszatöltheti.
A játékélményen és a pályadizájnon érződik a fejlesztők amatőrsége – azt megjelenésekor nem egy médium kihangsúlyozta, hogy a PO’ed rajongói garázsfejlesztésként indult. Az ellenfelek lehelyezéséből és viselkedéséből, a pályák felépítéséből hiányzik az a kifinomultság, ami az id vagy a 3D Realms klasszikusait jellemezte. Ugyanakkor ez a nyers, amatőr stílus nemhogy levonna az élvezeti faktorból, egyenesen olyan csiszolatlan, olcsóbb, bizarrabb hangulatot áraszt belőle, mint amilyet a ’80-as, ’90-es évek B- és Zs-filmjei, mint például Peter Jackson első egészestés filmje, az Ízlésficam (Bad Taste) is. Gyakran még a 3D-s térkép segítségével is nehéz eligazodni a pályákon, megtalálni a továbbjutás lehetőségét – de nagyjából ennyi az a negatívum, amit fel tudok róni a remasternek.

Ebben persze nagy szerepet játszott a Nightdive is, extra tartalmak helyett ugyanis (már ha az új, minden korábbinál durvább nehézségi szintet nem tekintjük annak) ezúttal inkább arra koncentráltak a kontrollertámogatáson, feljavított textúrákon, 4K felbontáson, 144 fps sebességen, KEX Engine-re portoláson és achievementeken felül, hogy a játékot némileg hozzáférhetőbbé tegyék, mint az eredeti állapotában volt. Az opcionális beállítások között nem csak dönthetünk úgy, hogy célkereszttel futunk neki a végigjátszásnak, de még az eredeti változat olyan elemeit is kikapcsolhatjuk, mint a főszereplő sokat kritizált, korcsolyaszerű csúszkálása, vagy az imbolygó kameramozgás, amelyet régen nem egy kritikus egyenesen hányingerkeltőként jellemzett. A definitív kiadás helytálló; bár nem bántam volna, ha sikerül előkeríteni olyan extrákat, vázlatokat, korai prototípusokat, mint például a Star Wars: Dark Forces esetében, a PO’ed letisztultabb és tömegfogyasztásra alkalmasabb, mint valaha volt.
Nem világmegváltó játékról vagy elfeledett klasszikusról van szó, pusztán egy bizarr, elvont és szórakoztató lövöldözős címről, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna eredeti megjelenésekor, és amit most, 28 évvel a debütálása után fog remélhetőleg megkapni. És egy olyan időszakban, amikor csövestül borulnak a nagyérdemű, illetve a fejlesztők nyakába a játékipar különböző gyermekbetegségei és azok következményei – legyen szó tömeges elbocsátásokról, stúdióbezárásokról, idő előtt eladásra küldött játékokról, vagy csak lesújtó tanulmányokról, amelyek a játékipar múltjának egyértelmű elérhetetlenné válását taglalják – meglepően pozitív élménynek bizonyult a tény, hogy egy ilyen játék új esélyt kaphatott. Ha valakit érdekel, milyen fúróval és serpenyővel széttrancsírozni lázálmok szürrealitását felülmúló idegen kreatúrákat, nyugodtan adjon egy esélyt a PO’ed definitív kiadásának.