Valahogy úgy alakult az idei év, hogy eddig az igazán nagy durranások távolmaradtak a videojátékos piacon, pedig már lassan május végén vagyunk, vagyis csaknem az esztendő felénél. Ígéretek ugyan vannak a második nagy etapra, de ha a két legnagyobb platformholder exkluzívjait vesszük számba, akkor sem annyira biztató a helyzet (ez egy ilyen év). A Sonynál szinte ürességtől kong a kamra, de a Microsoft sem bővelkedik mutogatnivalóban. Most viszont azért fordult a kocka. Mégpedig azért, mert egy régi adósságot törleszettek a redmondiak, egy olyan cím került kiadásra náluk, amely csaknem hamarabb lett bejelentve, mint maga az Xbox Series X.
Az első Hellblade még 2017-ben jelent meg, akkor még csak PC-re és PlayStation 4-re, ami csak időleges konzolexkluzivitásnak bizonyult. Ennek már majdnem hét esztendeje, a folytatás pedig két évvel később lepleződött le a The Game Awardson. A Ninja Theoryt időközben felvásárolta a Microsoft, így a folytatás kissé paradox módon immár Xbox felségterületen debütál, de a mostani trendeket elnézve nem zárhatjuk ki, hogy pár év múlva esetleg a rivális japán konzolon is játszható lesz. Addig azért még lefolyik pár köbméter víz a Dunán, szóval ha valaki most látna neki a Senua's Saga: Hellblade II-nek, Xboxszal, vagy legalább PC-vel kell rendelkeznie. Cserébe jó hír, hogy a Game Pass rendszerében is első naptól letölthető, mint minden Microsoft-exkluzív játék (és még minőségi magyar feliratot is kapunk).
Lehet nem mindenki figyelte ilyen aprólékosan, de Senua áldozata úgy vonult be a videojáték történelembe, mint egy AAA indie fejlesztés. A látszólagos ellentmondás feloldása az, hogy míg a csapat korábbi munkái (Heavenly Sword, Enslaved: Odyssey to the West, DmC: Devil May Cry) egyértelműen nagyobb költségvetéssel készültek, addig a Hellblade fejlesztésére mindössze egy kisebb csapatot állítottak rá a stúdiónál, és habár a minőségből nem adtak lentebb, maximum a játék hosszán lehetett érzékelni a különbséget. A folytatás is ennek szellemében készült (de tegyük hozzá, immár vastagabb büdzséből), vagyis mostanára sem mentek nyolcvan fő fölé, ha a legénység számát nézzük.
Haladjunk azonban abba az irányba, hogy mi változott, mennyiben nyújt többet a Senua's Saga: Hellblade II, mint folytatás. Azt hiszem, az elmúlt évek trailereit és a screenshotokat látva talán egyértelmű, hogy elsősorban talán látványban. A grafika egészen letaglózó, ilyen élethű és gyönyörű tájakat, totálisan hihető időjárási viszonyokat vagy naplementét ritkán látunk, de az is emlékezetes, ahogy az egyik jelenetben hirtelen, nagy robajjal folyik el egy tó vize holmi hasadékokban. A karakterek is mind nagyon szépen kidolgozottak, az arcok és mimikák döbbenetes részletességűek, az ember alig bírja megállni, hogy minden jelenetnél ne kapcsolja be a fotós módot és járja körbe a szereplőket, s netán egy-két saját shotot is lementsen.
Audio fronton is igencsak minőségi az élmény, és ezt valószínűleg az első részt ismerők el is várták. Az egy dolog, hogy a szinkronhangok mind kiválóak, de ha fej- vagy fülhallgatóval látunk neki a végigjátszásnak, akkor igazán páratlan 3D-s élményben lesz részünk. Személy szerint kötelezővé tenném ennél a játéknál ennek a kiegészítőnek a használatát, annyit ad az élményhez (pedig a mindennapokban – főleg lustaságból – én is csak a TV hangszóróján keresztül szoktam fülelni játék közben). S ennek ugye egyértelműen egyik fő oka a főszereplő mentális problémája: a fejében lévő hangok egészen különös hangulatot teremtenek, amit így egészen testközelből, valósághűen élhetünk át. De a különféle időjárási effektusok, robajok, környezeti hangok vagy az ellenfelek üvöltései is nagyon szépen kidolgozottak, ezáltal még inkább elmélyítve a beleélésünket.
Legyen szó azonban a negatívumokról is, még ha nem is beszélhetünk komoly dolgokról, illetve erősen szubjektív, ki mit lát annak. A játékmenet ugyanis nem lett sokkal másabb, mint az elődnél, sőt a Senua's Saga: Hellblade II sokkal inkább mondható sétaszimulátornak, mint az elődje. Kisebb logikai feladványok itt is vannak (leginkább fény-árnyék hatásokon alapuló kapcsolós platformerrészek, illetve a fókusz skillt igénybe vevő rúnakeresgélések), de ezek száma azért kevesebb, nagyon sokszor inkább csak gyalogolunk bele a világba, esetleg mellette egy-egy dialógust hallgathatunk (különösen a történet eleje ilyen, vagyis kissé nehezen indul be a sztori).
Persze időnként harcok is megtörik a csendet és a monotonítást, de itt is van némi változás. Sokkal látványosabb lett ez a szegmens, pláne hogy nem csak egy-egy ellenfél tör ránk ilyenkor, hanem csapatostul jönnek és egymás után törnek az életünkre, ami kiváló animációval, látványosan van prezentálva. Sajnos azt kell mondjam, hogy maga a harc viszont végtelenül egyszerű és nem sok kihívást tartogat.
Lehet, hogy ez már szubjektív, de én a mozis hatást kergető kötelezően jelenlévő szélesvásznú megjelenítést, vagyis a 16:9-ben is a képernyő alján és tetején jelentkező fekete kitakarásokat sem tudtam kitörő lelkesedéssel fogadni. Kicsit a The Order: 1886 jutott eszembe, ahol szintén kissé túltolták ezt a megjelenítést, igaz ott alighanem technikai okai is voltak ennek a megoldásnak. A Senua's Saga: Hellblade II ugyan konzolon csak 30 fps-sel fut, de nem hinném, hogy ez volna az ok, hanem minden bizonnyal pusztán a művészi szabadság okán döntöttek így. Legalább itt nincsenek teljes fejezeten át tartó cutscene-ek és szándékosan lebutított, monokrómosított kinézet – ami az említett játéknál véleményem szerint sokat rontott a helyzeten.
A történetről igazából szándékosan nem regéltem eddig (lévén a narratíva az egyik legerősebb fegyvere a játéknak), de persze valamilyen szinten érintenünk kell. Ha lehet ezt mondani, egy sokkal magabiztosabb Senuát kapunk, aki valamilyen szinten megbékélt a fejében élő zűrzavarral és a pszichózis betegségével (gyakran lát hallucinációkat és nehezen tudja elválasztani a képzelgéseket a valóságtól), vagyis saját helyzetével. A sztori ennek okán is talán kissé kevésbé személyes. Kezdetben rabszolgaként utazunk egy tengeren hánykolódó hajón, ám az időjárás viszontagságai nyomán balesetet szenvedünk, és egy idegen földön érünk partot. A környéket a fura, állatias draugurok tartják rettegésben, illetve a különös látványt nyújtó hatalmas óriások. Senua megpróbálja megoldani az itt élők számára tarthatatlan és megoldatlan állapotokat, amihez ezúttal komolyabb segítséget is kap, amelyhez részben még az addigi ellenfeleivel is le kell paktálnia.
Ha szokás szerint értékelni kell a Senua's Saga: Hellblade II-t, akkor nehéz meghozni az értékelést. Egyrészt kétségkívül az idei felhozatal, de talán a generáció egyik legszebb látványát kapjuk, illetve a Senua fejében folyamatosan (néha egymással is perelkedő) hangok (újra) teljesen egyedi élményt nyújtanak. Azt sem szeretném viszont elkendőzni, hogy a játékmenet azért hagy kivetnivalót maga után, sőt helyenként még unalmas is a sok járkálás, még ha a látnivalók ezt feledtetik is. Mégis azt mondom, hogy aki a műfajt kedveli, nem feltétlen csak az akciók és a logikai feladványok kedvéért vágna bele a hat fejezeten át tartó, nyolc órás kalandba, az nem tud mellényúlni. Festőien elcsúfított romos falvakon, bestiális hangulatú ellenséges területeken és kísértetiesen sötét barlangokon keresztül vezet az út, egy talán picit elsietett, de mindenképpen meglepő végkifejletig.
