Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Nagyon sokan megénekelték már a Tolkien regényéből készült filmeket videojáték formában az évtizedek alatt, a humoros LEGÓ-tól a sötét fantasy Mordorig jutott minden, egyszer még Move irányítókkal is hadonászhattunk a Megyében. Személyes kedvencem a filmeket lekövető The Return of the King volt, ami szintén esélyes lehet egy felújításra. Annakidején a War in the North akció-RPG-vel keveset játszottam, így kaptam az alkalmon, hogy pótoljam ezt a kalandot, amely PlayStation 5-ön is játszható online két másik ismerősünkkel. A tesztem sokat késett, mert a startnál nem működött rendesen az online funkció, így várni kellett a javításra. Persze elkezdhettem volna egyedül, de – spoiler – a gépi társak ugyan olyan hülyék, mint 2011-ben voltak.
A War in The North története a hobbitok érkezése előtt néhány nappal kezdődik a Pajkos Póni fogadóban, amikor is egy különös trió látogatja meg a kósza Aragornt: egy törp, egy tünde és egy varázslatokban jártas ember alkotja azt a kicsiny szövetséget, amelynek célja egy eddig ismeretlen gonosz megfékezése lesz, aki egészen jól illik a tolkieni panteonba. Ez a játék a leginkább lore-hű A gyűrűk ura játék, amely szépen belesimul az alapműbe, követi a kevésbé ismert eseményeket, és nem mond ellent a valódi történéseknek. Bár megjelennek szereplők az eredetiből, szerepük kevés lesz, a programhoz írt három hősre összpontosít a sztori. Eredeti mozis szinkront nem kapott senki az ismert arcok közül (így utólag se), de ez elmondható a játék szinte egészéről, hogy gyakorlatilag egy PS3-as játék, amely most jobban néz ki, de tartalmilag nem nyúltak igazán hozzá. Egy szolgai remaster két generációval később, amely ismert gamebreaking bugot ugyan javít, de azért hoz újabbakat is.
Lényegében egy hack-and-slash játékról beszélünk, amely tartalmaz RPG-elemeket is. Változtathatunk a három hős külsején, ha rájuk aggatunk egy sisakot, páncélt vagy csizmát, valóban viselni fogja azt az adott figura. Attól függően, kivel szólítjuk meg az NPC-t, az fog beszélni, kérdéseket tehetünk fel az embereknek, és kisebb nagyobb ügyeket oldhatunk meg már a játék elején is. Ez még most is lenyűgöz, hogy az alkotók ennyire foglalkoztak a narratívával, hogy háromféleképpen is demonstrálták a különböző hősök szemszögéből. Visszatérve a küldikre, a találós kérdések ismerősök lehetnek a Hobbitból, de az egyedi questek is ötletesek – ugyan nagyon nem fogunk tudni csavarogni, mert a térképek aprók, inkább képernyőknek nevezhetők.
A fő küldetések ilyen nagyobb képernyőkből állnak, ahol különféle titkokat gyűjthetünk be. Mind a három karakter más-más dologra lesz figyelmes, így érdemes körbenézni, ahogy a ládák is értékes felszerelést rejtenek. Eszköztárunk véges, így vagy átadjuk egymásnak a terhet, vagy kidobáljuk a kevésbé jó vagy kevesebbet érő lomokat. A fogadóba teleportálva, vagy a pályákon elhelyezett fehér checkpoint „kapuknál” eladhatjuk a holmit. A Legacy Edition minden karakterre egy szett páncélt és fegyvert kapott, amit viszont csak később, 7-8-9. szinten lehetett használni, addig nyomta az inventoryt. A szinteken rengeteget fogunk csatázni, a harcok egyszerűek, de a figurák akadályozzák egymást, ha előttünk áll a csapattárs, nem férünk hozzá a tapasztalati pontot érő orkokhoz és más lényekhez. Annyira jók, hogy ha meghalunk, akkor felhúz bennünket a gép irányította társ, de nem nagyon érdemes drága potikat bepakolni nekik, mert nem túl optimálisan fogyasztják el azokat.
Emberi társsal játszva már szórakoztatóbb a stuff, feltéve, ha nem lepnek el a bugok, amiből szép számmal kaptunk a teszt alatt. A teljes második fejezet arról szólt, hogy vagy láthatatlan voltam a társamnak, vagy ha megérintett egy titkot, lefagyott a karaktere, el kellett hagynia a játékomat. Szerencsére menet közben is lehetett utána csatlakozni, de a titkokból kimaradt.
Nem néz ki rosszul a felújított játék, kapott egy kis képi tuningot, és jól is fut – legalább ez a része rendben van. A harcok élvezetesek, maradt a csonkítás, repkednek a végtagok, kivégző mozdulatok is akadnak, így ebbe nem tudok belekötni. Elsőre őrült gombnyomkodásnak tűnt, de ahogy kapták a karakterek az újabb és újabb képességeket, úgy lehetett színt vinni az ütközetekbe. Ha már RPG-elemekről beszéltem korábban, akkor meg kell említsem, hogy lehet fejleszteni a hősöket, oszthatunk el statokat és skillpontokat, viszont könnyű „rossz irányba” fejleszteni, így sokat romolhat az élmény, ha nem nézünk utána, mi lenne az optimális. Visszaosztani a pontokat fájdalmas összegbe kerül, így tényleg vigyázni kell vele, de egy varázslónak talán nem a harci erejét kellene húzni, vagy haszontalannak tűnő képeségekre rámenni.
Sajnos tényleg nem nyúltak nagyon hozzá a mechanikához, így nem lett jobb a kamera, néha nehéz volt célozni az íjjal és fejre lőni – nem is értem, ha lehetőség van kijavítani dolgokat, miért nem lehet élni vele. Egy dolgot viszont észrevettem, ami hasznos volt: most már mind a három hős élete látszódik a képernyőn, ami online játék alatt jól jött, tudtuk, hogy áll energiával a másik. Egyedül játszva szabadon lehet váltogatni a figurák közt, ez is a Legacy kiadás hozománya, korábban csupán a küldetések végén lehetett cserélni. Közepes nehézségen is megizzadhatunk, ha lassan reagálunk, mert gyorsan ellephet az ellenfél és gyorsan legépel. Nem is rövid a játék, 20–25 órára rúg, ami több nehézségi szinten várja a trófeavadászokat. Mondjuk néhány bugos a serlegek közül, így jóval később kapjuk meg azokat, mint amit a PlayStation 5 trackere ír, de ez legyen a legkevesebb.
A The Lord of the Rings: War in the North Legacy Edition nem a legjobb A gyűrűk ura-játék, de messze nem a legrosszabb. El lehet vele lenni főleg online kooperatív módban, az árcímkéje pedig jóval kevesebb mutat, mint amikor az első változata megjelent annak idején. Tolkien műveinek kedvelői biztosan ellesznek vele.
