Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Kevés olyan ikonikus, meghatározó játéksorozat van, amelynek gondozását annyira mostoha kezek végezték éveken át, mint a Metal Gear. Egyes felvonásai jobbnál jobb értékeléseket zsebelhettek be, a mai napig etalonnak számítanak a lopakodós akciójátékok mezőnyében, és a játékvilág legendáinak sorába emelték a rendező Kodzsima Hideót. Azonban hosszú éveken át szinte lehetetlen volt hiánytalanul pótolni őket azoknak, akik nem az eredeti megjelenésekkor játszottak velük. Gyakorlatilag bármilyen platformra esett is a választás a PlayStation 3-on kívül, az elérhető részek sora mindenképp hiányos voltak. És talán egyik rész hiánya sem érződött olyan súlyosnak, mint az eredetileg PS3-exkluzív negyedik felvonásé, amely sokak szemében a mai napig a széria fénypontja, a platform egyik legerősebb címe volt. Ám köszönhetően a PS3 egyedi hardverének, majd a Konami röpke eltávolodásának a játékfejlesztéstől a pachinko-gépek felé, azon is ragadt több mint másfél évtizedig.
Aztán három éve az első Metal Gear mesterkollekcióval a megtért Konami elkezdett új életet lehelni a szériába, sokan pedig spekulálni kezdtek, hogy vajon a borítékolható második gyűjtemény a nyilvánvaló Peace Walker mellett végre kiszabadítja-e Old Snake kalandját a PS3 börtönéből? És bár végül három évet kellett várni rá, de végül így is lett, az augusztus végén megjelent második Metal Gear Solid: Master Collection a PSP-s Peace Walker nagykonzolokra kiadott HD-portja és a GameBoy Colorra 2000-ben megjelent, azóta már kánonon kívülinek számító Ghost Babel mellett multiplatform címmé tette végre a Guns of the Patriotsöt is.
Bár a csomag ezzel összességében kicsit soványabb az első gyűjteményhez képest, amely az első három rész mellett az MSX-re és NES-re megjelent korai Metal Gear játékokat is egybecsomagolta, a mennyiségnél ezúttal sokkal fontosabb a konkrét tartalom. A Metal Gear Solid negyedik része a mai napig olyan erős szegmensekkel, letisztult akcióval, mesteri történetvezetéssel és hangulatépítéssel operál, amelyet még úgy is keveseknek sikerült csak megközelítenie, hogy a megjelenése óta a játékipar és a AAA-kategóriás játékok látványosan elmozdultak a filmszerű narratívák irányába. Bár Kodzsima alkotásán tagadhatatlanul látszik a kora, a multiplayer mód Metal Gear Online pedig kimaradt a portolásból, még mindig egyértelmű, miért adtak erre a címre 2008-ban 90–100% körüli pontszámokat a kritikusok. Hatalmas mérföldkő a videojátékok megőrzésében, hogy ezt végre szinte bármilyen platformon meg lehet tapasztalni.
De a Peace Walker HD-nek sincs szégyellnivalója. Az eredetileg 2010-ben PSP-re, majd másfél évvel később HD változatban nagykonzolokra megjelent spinoff a harmadik és ötödik rész történetét köti össze, ahogy Big Boss felépíti zsoldoscsapatát és lefekteti Outer Heaven alapjait. Bár nem a Peace Walker volt az első kézikonzolos Metal Gear rész, még a PSP-n sem, az első volt, amely a karaktereken, illetve a játékmeneten túl a „nagy” részek történetvezetését, stílusát és hangulatát is sikeresen tömörítette tenyérnyi méretre. A negyedik résszel ellentétben pedig a Peace Walkernek nem kellett elbúcsúznia a többjátékos módjától sem, mind a kooperatív, mind a kompetitív online módok elérhetőek (bár crossplay lehetőség nélkül).
Az extrák közé kézikönyvek, artworkök és a hanganyag mellé került Ghost Babel már inkább csak kuriózum. Bár eredetileg az első Metal Gear Solid történetét folytatta és annak stílusát, játékmenetét próbálta átültetni kézikonzolokra, rövid időn belül kikerült a kánonból, így inkább csak egyfajta kuriózum a keményvonalas rajongók számára. Bár tagadhatatlanul szórakoztató darab, amelynek játékmenete még ha le is butítva, de egészen jól hozza a korai NES/MSX és a későbbi PlayStation-részek kombinációját.
A kollekciónak természetesen vannak nem túl jól sikerült elemei. Beleköthetnék abba, hogy a sebesség 60 fps-re van lockolva minden játékban, hogy az irányítás bár támogat egér- billentyűzetet, de fényévekkel kényelmesebb kontrollerrel, hogy a Peace Walkerben manuálisan kellett beállítanom, milyen kontrollerséma ikonjait használja, és hogy minden erénye ellenére bármilyen felbontással és beállítással indul is, nagyon látszódik rajta, hogy egy másfél évtizede megjelent PSP-s játékról van szó. Ezek azonban eltörpülnek amellett az érzés mellett, amit az nyújt, amikor Steamen láthatom az elsőtől az ötödik részig sorakozni a címeket, hogy végre Kojima teljes mesterművét végigjátszhatom anélkül, hogy régi konzolokat és lemezeket kellene előásnom, majd imádkoznom, hogy azok még sok-sok évig működjenek hibátlanul.
Nem tudom, hogy vajon lesz-e harmadik kollekció (gyakorlatilag ott van még a Portable Ops, az Acid 1-2 és a nem túl jól sikerült, GameCube-os The Twin Snakes remake), de ha a Konami legfeljebb néhány javítással egészíti csak ki a második gyűjteményt, játékosként és játékújságíróként is elégedett leszek. Mert ugyan nem a legkiválóbb remasterek vagy újrakiadások, amikkel dolgom volt karrierem során, azonban több mint tíz éven át égetően hiányoztak a játékgyűjteményekből.
