Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Emlékszem arra, amikor éppen tíz évvel ezelőtt, 2016 nyarán az Insomniac Games bemutatta az akkori E3-on a Marvel’s Spider-Man első előzetesét. Percekig kerestem az állam a padlón, mert olyan elképesztően látványos trailert raktak össze, hogy attól még egy nem Pókember-rajongó is izgalomba jött, hát még én, aki a falmászó képregényein nőttem fel. Nemcsak a páratlan grafikai részletesség és a dinamikus játékmenet, de az általános igényesség és a moziszerű megvalósítás is kilóra megvett. Ami pedig a legjobb volt az egészben, hogy amikor két évvel később, 2018-ban végül megjelent a játék, azon cseppet sem éreztem downgrade-et, pontosan azt a káprázatos élményt kaptam, amit az előzetesek alapján reméltem.
Később a játék Miles Morales kalandjával együtt PlayStation 5-re is átköltözött, ahol a ray tracing és a szupergyors töltési idők képesek voltak még bámulatosabbá tenni az élményt. Az a bizonyos hab erre az ínycsiklandó tortára végül a Marvel’s Spider-Man 2-vel került fel, hiszen abban a legjobb ellenfelet, Venomot hozták be a készítők (akit ráadásul nagy kedvencem, a néhai Tony Todd szólaltatott meg). Mindezek fényében az Insomniac Games nem csak az én, de világszerte sok millió rajongó szemében vált a szuperhős-játékok új királyává. Ezt a címet előttük a Rocksteady birtokolta a jó öreg Batman: Arkham játékai miatt (és még véletlenül sem a Suicide Squad: Kill the Justice League miatt...).
2021-ben, amikor a stúdió bejelentette a Marvel’s Spider-Man 2-t, egy másik projektjükről is lerántották a leplet, bár azt is hangsúlyozták, hogy utóbbi még igen kezdeti stádiumban van. Ez volt a Marvel’s Wolverine, amely valóban második volt a sorban stúdiónál. Bár én magam sosem voltam kimondottan nagy rajongója az X-Men mutánsoknak úgy általában, így köztük Rozsomáknak sem, az Insomniac Games eddigi munkássága miatt így is nagyon vártam a premiert. Ami néhány nappal ezelőtt végül el is jött.
Meg kell mondanom őszintén, hogy nem egészen értem a játékot a premier óta övező reakciók egy részét. A Marvel’s Wolverine-t ugyanis rengeteg kritika éri, amelyek egy része bizony jogos, ezekre én is ki fogok térni. De valahogy az az érzésem, hogy egyfajta divat lett kritizálni a játékot mindenféle okokra hivatkozva. Divat lett szidni, kiröhögni, nem szeretni. Pedig a leggyakrabban felrótt hiányosságok, hibák és megmosolyogtató részletek többsége valószínűleg egy rakás más játékban is ugyanúgy jelen van, legfeljebb más mértékben és formában. Nem mentegetem előre a játékot, már csak azért sem, mert abszolút nincs szüksége rá. Csak úgy érzem, hogy hangot kellett adnom a véleményemnek, miszerint a Marvel’s Wolverine a hibái, hiányosságai ellenére is bizony jó játék lett.
A történetünk főhőse – dobpergés – Wolverine, avagy Rozsomák, akit néhányan egyszerűen csak Loganként ismernek, de semmiképpen sem Farkasnak. Emberünknek finoman szólva sem volt könnyű, még annyira sem vidám élete. Ő ugyanis egy mutáns, akit azzal áldottvert meg a sors, hogy kvázi halhatatlan. Logan fő mutációja ugyanis a hihetetlen mértékű regeneráció, amely a legszélsőségesebb sérüléseket is percek alatt eltünteti. Persze ettől még fáj neki, csak épp nem sokáig. Mutációja egy másik aspektusa, hogy magasan fejlett állati érzékekkel, elsősorban szaglással bír, de az ehhez párosuló állati düh és vadság sem elhanyagolható. Ahogy ő fogalmaz a játékban, kevés dolog van a világon, ami meg tudja ölni. A fentieken túl van még egy jellegzetes mutációja: mindkét kezében három-három kitolható csontkinövés van, amelyek amolyan karomként bújnak elő a bőre alól, ha akarja.
Logan több száz éves, csak épp nem emlékszik a saját múltjára – a játék egyébként apránként tárja elénk (és elé) a memóriafoszlányokat. Amit még fontos megemlíteni, hogy éppen a különleges regenerációs képessége miatt esett rá valahol, valamikor a választás egy embertelen kísérlethez. Logan teljes csontvázát adamantiummal vonták be, amely egyike a (Marvel-)univerzum legerősebb, elpusztíthatatlan fémjeinek. Ő az egyetlen lény, aki egy ilyen beavatkozást túlélhetett, cserébe most már lényegében terminátor: élő szövet a fém vázon...
A Marvel’s Wolverine nem egy klasszikus X-Men kaland, már csak azért sem, mert a sztori csak nyomokban tartalmaz X-Men karaktereket. Az eseményekbe akkor csöppenünk bele, amikor Logan több éves távollét után újra összeáll egykori csapatával, amely a Team-X nevet kapta a keresztség alatt, és olyan mutánsok alkotják, mint Mistique, Sabertooth, Wolverine vagy épp Mister Sinister, aki itt leánykori nevén, Dr. Nathaniel Essexként fut. Logan, Sabertooth és Mistique más mutánsok rejtélyes eltűnése okán áll újra össze, hogy kiderítsék, ki vagy mi állhat a háttérben. Ez a ki pedig hamarosan be is mutatkozik, hiszen a multimilliárdos iparmágnás és feltaláló, Bolivar Trask a ludas. Ő az a fazon, aki családi drámáktól indíttatva úgy határozott, jobb lesz az emberiségnek mutánsok nélkül. Minden tudását és vagyonát annak szentelte, hogy felkutassa és likvidálja a mutánsokat, ami valljuk be: nem szép dolog.
Logan (vagyis mi) a játék elején máris beleköp a levesébe, amikor a videojátékos történelem egyik leggagyibb motoros üldözéses jelenete után kiszabadít és megszöktet egy csapat mutánst. Erre az üldözésre egy picit később még visszatérünk. Lényeg, ami lényeg, hogy Trask bácsi nem hagyhatja szó nélkül, hogy megfosztották a napi betevő mutánsától, ezért a Team-X főhadiszállásához küld néhány maréknyi reavert (avagy mechanikusan felkokszolt zsoldost), hogy rakjanak rendet. Ez olyan jól sikerül nekik, hogy az egész kócerájt a földdel teszik egyenlővé. Ezt még a sokat látott Logan és barátai le is nyelnék, csakhogy egyik frissen megmentett társuk nem éli túl a ramazurit. Így jöhet a vérbosszú, amit Logan, Sabertooth és Mistique hivatott véghez vinni, ám ahogy az egy jó Marvel-sztoriban lenni szokott, jön az a bizonyos csavar, amitől a sztori dob egy 180 fokos fordulatot.
Rengeteg (téves) kritika érte a játékot azért, mert nem egy open world hero-RPG. Tény, a két (és fél) Marvel’s Spider-Man után valamennyire érthető, hogy a rajongók ettől is hasonló felépítést vártak, csakhogy az Insomniac soha, sehol nem mondott olyat, hogy ez egy újraskinnezett Spider-Man lesz. Ezt a játékot nem open worldre tervezték, hanem egy sztorivezérelt akció-kalandjátéknak. Ha hasonlattal kellene élnem, akkor bedobhatjuk az Uncharted, a The Last of Us, a God of War és hasonló játékokat, amelyek szintén nem open world RPG-k, mégis imádjuk őket. Itt is ez a helyzet: Logan kalandja előre meg van írva, a küldetések és események a narratívát követik. Szerintem ezzel a világon semmi baj nincs. A történet érdekes, bár a küldetések annyira nem változatosak, de ez sem vészes. Többnyire Wolverine egyedül vagy egy-két társsal kooperálva elmegy valahova, ott szaglászik, mászkál-ugrál, ajtókat tör be vagy zárakat tör össze, esetleg kódzárakat tör fel. És szinte soha nem marad ki a jó öreg akció sem, ami igazából a játékmenet egyik legfontosabb eleme.
A Marvel’s Wolverine egy kimondottan nyers, erőszakos és véres játék, a készítők ezt nagyon jól elkapták a címszereplő kapcsán. Mert kétszer három adamantium karommal és vadállatias ösztönökkel egyszerűen nem lehet finomkodni. És szerencsére nem is kell. A játék többnyire tucatjával dobja a nyakunkba a mit sem sejtő katonákat. Van köztük sima peches kommandós, akit pillanatok alatt szenderítünk jobb létre. Aztán vannak reaperek, belőlük is jó sokféle. Őket Trask turbózta fel mindenféle technológiákkal, de cserébe olyan sötétek mint az éjszaka, de legalábbis nagyon nem bunyóznak jól. Egyedüli fegyverük ellenünk a túlerő, egyébként mindegy, hogy vállról indítható mesterlövészpuskával, sistergős kardokkal vagy Final Fantasybe illő méretű harci pöröllyel próbálnak elkalapálni: nem győzhetnek, legfeljebb felbosszantani tudnak.
Oké, ez itt máris nem teljesen igaz, mert azért regeneráció ide, adamantiumváz oda, Logan is ki tud dőlni, ha nem vigyázunk rá. Van egy dühmérőnk, amely akció közben mindenféle módon növelhető. Ha elérünk egy bizonyos szintet, akkor nemcsak extrán pusztító támadásokat oldhatunk fel, de Logan is kap egy kvázi plusz életet. Ez alatt azt kell érteni, hogy ha elfogyna a HP-nk, akkor nem a mentett állást reloadoljuk, hanem Logan testét. Ilyenkor féltérdre rogy, hörög picit, majd ráfeszít a regenerálódásra, ami mocskosul látványos amúgy. Aztán már mehet is tovább a bunyó. Rém bosszantó lehet a másik oldalról nézve, hogy végre hatan-heten földre küldtük, erre ez a makacs mutáns visszanöveszti a kisujját és már megint csiklandoz a karmaival…
A harcok során egyébként XP-t is gyűjtünk, amivel szintet léphetünk, ezzel pedig újabb harci technikákat szerezhetünk vagy javíthatjuk a már meglévőket. A játék a Spider-Manhoz hasonlóan több rétegben is kínál fejlődési lehetőségeket, ezekhez mind más „kreditet” kell gyűjtenünk. Van olyan, amihez például whiskeys üvegket. Szinte minden pályán vannak opcionálisan teljesíthető kis trialok is, amelyek a sztori szerint Essex telepatikus képességével jönnek létre, hogy ezeket teljesítve Logan feloldja a korlátokat az emlékeiről. Ezek többnyire gyorsasági menetek, ahol vagy minél több ellenséget kell lenyomnunk adott időn belül, vagy egy akadálypályát teljesítenünk. Itt is tudunk ilyen különleges krediteket gyűjteni a fejlődéshez. Emellett a pályákon vannak ellátmányládák is, amelyekből megint egy másik kreditet gyűjthetünk. Ezeket aztán kosztümökre költhetünk el, beleértve a karmok kinézetét is.
Maguk a harcok elég dinamikusak, könnyen kitanulhatók és jól működnek. Az egyetlen baj velük a kamerakezelés, ami valahogy nem sikerült olyan jól. A Spider-Man játékokban ezzel nem volt gond, itt viszont annál inkább: rendszeresen nyelhetünk be ütéseket olyan ellenfelektől, akik nincsenek is a képernyőn. A boss-harcok klasszikus sémára épülnek: ellenfelünket több körben kell legyűrnünk, minden körben más támadási sémákat ismételgetnek, amiket kiismerve nem okoznak túl nagy kihívást. Amikor épp nem hadakozunk, akkor általában a pályát kell felfedezni, haladni a következő célpontunk felé. Itt is sok kritika érte a játékot, mert Logan kifinomult szaglását szimbolizálva kapunk egy konkrét „szagcsíkot”, amit követve eljutunk a következő célig. Még jó, hogy ez kikapcsolható. Ehhez hasonlóan nem túl jó designmegoldás, hogy az egyébként elvileg elrejtett ellátmányládákat kilométerekről látható pulzáló VFX jelzi...
Ha már a kritizált részeknél tartunk, térjünk ki a korábban már futólag említett motorozásra. Már az első néhány másodperc után olyan érzésem volt, hogy ezt az egész játékelemet kiadta az Insomniac a náluk gyakorlatot töltő egyetemistáknak. Olyan szinten lóg ki lefelé mindenféle szempontból, hogy az érthetetlen. Rengeteg videót lehet látni például arról, hogy az egész pálya teljesíthető úgy is, hogy letesszük a kontrollert, mert Logan ide-oda pattog az akadályok és falak között, de végül így is utoléri az üldözött járűveket. De a motorozás fizikája, a scriptelt jelenetek és úgy általában az egész kivitelezés érthetetlen szinten gagyi. Ahhoz is külön erőfeszítés kell, hogy egy frontális ütközéstől (MOTORRAL!!!) elessünk, nekem is talán, ha egyszer sikerült összehozni. De van még valami, amin nehezen tudtam túltenni magam a teszt során.
A Sony részéről egy remek kezdeményezés volt sok-sok évvel ezelőtt, hogy legalább az exkluzív játékai kaptak magyar feliratokat is. A Marvel’s Wolverine is kapott ilyet, de minek?! Az egy dolog, hogy a megjelenő feliratok időzítése teljesen inkonzisztens. Ám ez semmi ahhoz képest, hogy milyen szinten nincs még köszönőviszonyban sem a fordított szöveg azzal, amit a szereplők egyébként angolul karattyolnak. Mondhatnám, hogy ez csak azokat fogja zavarni, akik tudnak angolul, de őket mondjuk nagyon. Csakhogy a magyar feliratok a rossz időzítés és az össze-vissza cserélgetett mondatrészek miatt egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy valaki kövesse belőlük a dialógust. A jelenség már csak azért is roppant bosszantó, mert korábban egyáltalán nem volt jellemző a Sony exkluzív játékaira. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a Sony magyar képviseletének bezárása állhat a háttérben, bár erről hivatalos információm nincs.
Vannak tehát azért gondok a Marvel’s Wolverine-nel, épp csak nem annyira nagyon durvák, hogy azok jelentősen rontsanak a játékélményen. Vannak level design hibák is, kis ügyeskedéssel például ki lehet sétálni a pályáról, vagy be lehet ragadni tereptárgyak közé, sőt, egyszer még egy script is beragadt, de szerencsére éppen egy mentési pont után, így a visszatöltés azonnal megoldotta. Ezek béna bakik a stúdió részéről, de szerintem egyik sem olyan, amit egy-két javítással ne lehetne orvosolni.
Cserébe viszont a Marvel’s Wolverine egy nagyon tisztességesen összerakott akció-kalandjáték. Jó a sztori, a grafika egyszerűen pazar (itt is szélsőségesek a vélemények: egyesek szerint a PlayStation 5 eddigi legszebb játéka, mások viszont köpködik a karaktermodelleket), a játékmenet szórakoztató. Az Insomniac Games tényleg megpróbált a karakterhez illő történetet és játékot összerakni, és szerintem abszolút sikerrel jártak. Ahogy Pókemberhez is tökéletesen illő Spider-Man játékokat készítettek, úgy most készítettek egy Rozsomákhoz illő Wolverine játékot.
