A diplomaírás a felsőoktatás egyik legfeleslegesebb bohóckodása.*
Az elsőnél (jog) kifejezetten olyan témát kerestem, ami nem egy első ránézésre is nyilvánvalóan alibitéma, volt benne némi kihívás, de nem is kell beleszakadni a megírásába. Sikerült is találnom hozzá egy olyan, egyébként szaktekintély tanárt, aki éppen annyira leszarta az egészet, mint én.
(Persze azért sem megyek politikusnak, mert nem kívánom, hogy az utókor az én csodás szellemi termékemben turkáljon.
Egyébként négyes lett.)
Most van soron a második egy nyüves kis szakjogászi képzésen, és bár a mostani témát kifejezetten szeretem, valamint ezzel foglalkozom nap mint nap, nincs az az isten, hogy én ebbe két-három hétvégénél többet belefeccöljek. Van olyan évfolyamtársam, aki kifogott egy baromira ráérő oktatót, aki kábé szeptember óta ütemtervekkel baszogatja szerencsétlent. Egyelőre úgy tűnik, hogy a mostani konzulensemmel is szerencsém lesz, és kölcsönösen békén hagyjuk majd egymást, amíg megírom a dolgozatot.
* Értem, hogy elvileg valami olyasmi lenne a funkciója, hogy leellenőrizzék, hogy a hallgató a tanulmányai végén képes-e összeállítani önállóan egy épkézláb szakszöveget a rendelkezésére álló elméleti források és a gyakorlati tapasztalatok szabályszerű felhasználásával. De az egésznek egy olyan álszent és felesleges feneket kerítenek azzal a sok fontoskodással, konzultációkkal, védéssel, aranybetűs bőrkötéssel, komolykodó "dolgozatomban azt kívánom megvizsgálni, hogy" bevezetőkkel és magvas zárógondolatokkal, miközben az égvilágon minden résztvevő kicseszettül unja az egészet, és a dolgozatok 99 százalékát teljesen felesleges volt megírni.
Kivételek persze vannak, például van, aki tudományos pályára készül, van, aki nagyon szereti a saját témáját, esetleg ezzel is foglalkozik, valamint akadnak igazán lelkes, hasznos tanácsokkal szolgáló konzulensek, de nem ez az általános.