Sorozatok

Haaah rá még emlékszem....furcsálltam is, hogy nem láttam sehol mostanában.

Mindenesetre az öngyilkosság kérdése szar dolog, az egyetlen kérdés, amiben nem lehet azt mondani, hogy megértem vagy éppen elutasítom.

Engem mélységesen lesújtott mind Chris, mind Chester halála, mert az én tinédzserkorom középpontjában az ő zenéjük állt többek között.

Azért az írás margójára megjegyezném: Bármennyire is elfogadjuk a döntés szabadságát, ha elfogadjuk, hogy egy ember tekintet nélkül a családjára úgy dönt, hogy véget vet az életének visszajutunk végső soron az énhez, ahhoz a bizonyos origóhoz.

Persze azt soha nem mondanám, hogy nincs az a helyzet, ahol az egyetlen kiút az öngyilkosság, és azt sem állítom, hogy rossz ember, aki emellett dönt (sőt a pszichológus sem villanyszerelő), de abban a pillanatban, mikor az ember megteszi azt az utolsó lépést ő sem gondol bele abba, hogy mi lesz azokkal, akik őt szerették, csak az számít, hogy neki így könnyebb lesz.

És ez az öngyilkosság leggonoszabb része: Mindig lesz olyan ember, aki megértő akar lenni és mindig lesz olyan is, aki végtelenül elítéli azt a tettet, de azzal ki foglalkozik, hogy mindenen túl, az utolsó lépésnél, a döntés Isten adta jogánál fogva már csak az Én van.

Félreértést elkerülve még csak egy pillanatig sem vagyok hajlandó védeni egy DA-hoz hasonló embert, az értelmes vita és eszmecsere kereteit mindenkinek be kéne tartani, de az ami abban az írásban van egy cseppet paradox.

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az nem baj, ha az én van a középpontban, de az énnek kell mindig a független maxima és nem szabad másokhoz hasonlítani magad. Egyikünk helyzete sem olyan, hogy lássuk, érezzük a másikét. Mindig mindenki tegyen meg maximálisan mindent úgy, hogy az neki a legjobb legyen, addig, amíg a saját világával másokét nem sérti. De abba mindenki azt tesz, amit akar és úgy ahogy akar.