Gyerekkoromban képes voltam órákat ücsörögni a TV előtt. Pontosabban a Cartoon Network előtt. Space Ghost. Birdman. Scooby Doo. Thundarr, the Barbarian. Galtar and the Golden Lance. És persze talán a legnagyobb kedvenc: Jonny Quest. Utóbbi az 1960-as években készült rajzfilmsorozat volt, amely egy tudósról, annak nagyjából 10-12 éves fiáról, egy testőrről és egy örökbe fogadott arab fiúról szólt. Az ő kalandjaik már gyerekkoromban is a maguk futu-retro (nem az Alien-féle futu-retro) hangulatukkal varázsoltak el. A ’60-as évekre jellemző „tudományos” történetek hol ufókról, hol őslényekről, máskor misztikus lényekről vagy elbaltázott kísérletekről meséltek. Ezek mindegyike egyszerre volt tudományos és fantasztikus, de tipikusan a ’60-as évek stílusában. Hatalmas lézerágyúk, elfeledett ősi városokban lapuló mesés kincsek, balul elsült kísérletben megszületett láthatatlan lények... Imádtam őket. Nos, a Strange Brigade pontosan ezt a hangulatot próbálja felidézni – több-kevesebb sikerrel.
A Rebellion neve mostanra talán teljesen egybeforrt a Sniper Elite szériával, hiszen a 2000-es években ez volt talán a leghangosabb sikerük. Pedig valójában a stúdió számtalan remek játékon dolgozott, sok más fejlesztő ismert szériájánál működtek közre, esetenként valamely platform átiratával. A csapat a Sniper Elite 4 után egy picit elköszönt a valóságra hajazó második világháborús témától, hogy egy a valóságra cseppet sem hajazó második világháborús témával foglakozzon. Ez lett a Strange Brigade, amely szintén a második világégés környékén játszódik, de nem sok olyan elem van benne, amely a valóságot ábrázolja. Adott ehelyett egy különös társaság, négy kalandor, akik mesés kincsek után kutatnak. Ám, ahogy az egy jó Indiana Jones-szerű kalandban lenni szokott, e kincseket mindenféle túlvilági rémség őrzi. A négy kalandor szerencsére nem anyámasszony katonája, széles vigyorral az arcukon (na jó, nem, hiszen az szembe menne mindannyiuk attitűdjével, így inkább elszánt fapofával) vetik bele magukat az akcióba.
A Strange Brigade csapatát négy kőkemény arc alkotja. Először is itt van Frank Fairburne, az exkatona. Ismerős a neve? Nem véletlen... bizonyára van némi köze a Sniper Elite széria főhőséhez, Karl Fairburne-höz, már csak azért is, mert ő is mesterlövész volt a seregben. Biztos tesók vagy ilyesmi, hisz még a fizimiskájuk is erősen hasonlít. Ő kimondottan a kalandok és még kimondottabban a sok kincs reményében csatlakozott a gárdához. Mellette a csapat másik férfitagja Archimedes De Quincey, az archeológus professzortanonc. Mivel már egy rakás diáktársát elveszítette mindenféle természetfelettit kutató expedíciók során, most egy picit rátermettebb csapatot választott kutatásaihoz. Grace Braithwaite kőkemény asszony, aki egész életét gyárakban élte le. Aztán porig égetett egyet, ahol történetesen démonok varrtak maguknak emberi külsőt. Így került a brigádhoz. És végül a legszínesebb alak a csapatban: Nalangu Rushida. Születésétől fogva törzsi démonvadásznak nevelték, egész testét harci festések borítják, és csak akkor térhet vissza az övéihez, ha beteljesítette sorsát. E négy nagyszerű fickó (és nő) egy hatalmas léghajó fedélzetén járja a világot, hogy szükség szerint beavatkozzanak a természetfelettibe.
Mindezt játékként úgy kell értelmeznünk, hogy egyedül vagy kooperatív módban teljesíthetünk egy kampányt, annak 8-10 pályáját, valamint igény szerint több helyszínen belekóstolhatunk a reménytelen harcba a horda játékmódban. De visszatérve a kampányhoz, a brigád a küldetések között léghajójukon közlekedik, miközben egy kezdetleges rádión kapják az utasításokat egy nőtől. Tiszta Charlie angyalai, csak épp Charlie ezúttal nő... E küldetésekre egyedül és kooperatív módban is elindulhatunk, de nem árulok el nagy titkot, hogy utóbbi a szórakoztatóbb, legalábbis barátok oldalán biztosan. Egyedül egyrészt hamarabb unalomba fullad az akció, másrészt a (konzolon még segítséggel is) problémás célzás miatt a tűzharc is gyakrabban frusztráló mint szórakoztató. Ellenségből pedig mindig van bőven, ráadásul idővel egyre változatosabbá is válik a repertoár. Kezdetben csak vacak aszott zombik csoszognak felénk, később viszont hatalmasra nőtt skorpiók vagy épp múmiák is ránk rontanak. És ez a későbbi pályákon csak fokozódik. Szerencsére a brigád tagjait sem kell félteni. Egyrészt folyamatosan bővíthető arzenállal rendelkeznek, másrészt – mivel ez egy misztikus kaland – vannak különleges képességeik is. Fairburne például megvadult bikaként ront előre, aki pedig az útjába kerül, az elpusztul. Csakhogy ezt a képességet először fel kell tölteni a lelövöldözött túlvilágiak lelkének összegyűjtögetésével. Emellett vannak amulettek is, amelyek a fegyverekre ragasztva javítanak azok statisztikáin. A pályákon szétszórva rengeteg aranyat lehet összekapargatni, plusz néha (meglehetősen ritkán) találunk gyógyító italt is. Nehezebb fokozaton ez lesz a legféltettebb kincsünk. Pedig értékes kincseket, ereklyéket is találunk itt-ott, főleg egyszerűbb puzzle-vel lezárt kamrákban.
A Strange Brigade játékmenete valójában pofon egyszerű, éppen ezért jó és rossz is. Jó, mert pillanatok alatt kiismerhető, és (hangsúlyozom: társaságban) jó móka a múmiavadászat. De rossz is, mert (hangsúlyozom: egyedül) vontatott, kissé monoton és hamar unalomba fullad. És ezen nem sokat javít a narráció sem. Az eseményeket ugyanis egy fickó kommentálja nagyjából folyamatosan, de olyan akcentussal és hanglejtéssel, ami elsőre nagyon eredeti, másodjára mókás, harmadjára rettentő idegesítő. És sajnos hosszú távon utóbbiban reked. Értem én, hogy ezzel is a bevezetőben említett tipikus ’60-as évekbeli hangulatot próbálták erősíteni, de érzésem szerint jócskán túltolták a dolgot.
A grafika úgy általában teljesen rendben van. Ahogy azt már megszokhattuk a Rebelliontól, minden a helyén van, a textúrák élesek, a modellek aprólékosak, az effektek szépek, ráadásul mindezt korrektül optimalizálták is. De mégis, valahogy az egész nem képes összeállni egy kerek egésszé. Ahogy az már a Sniper Elite 4-ben is érezhető volt (legalábbis számomra), valami hiányzik, hogy tényleg szépnek, de legalábbis természetesnek érezzük az egészet. Talán túl színes, túl világos minden, nem tudom. Félre ne értsen senki, a Strange Brigade nem csúnya. Csak valahogy nem szép.
Ennek ellenére szívből tudom ajánlani bárkinek, aki épp úgy fogékony a korábban emlegetett hangulatra, mint én vagyok. Oké, itt picit túlerőltetik, de azért lenyelhető. És, ha találunk magunk mellé három cimborát, akik szívesen betársulnak mellénk egy-két küldetésre, akkor jókat lehet szórakozni a játékkal. Érzésem szerint a Strange Brigade soha nem fog Left 4 Dead szintű kooperatív legendává válni, de tisztes iparosmunka, viszonylag kevés hibával. Mondjuk így: egy későbbi leárazáskor jó vétel lesz.
