„Mélyen Zaron földjén Kupa Keep emberei az életükért küzdöttek, mikor Larnion gonosz tündéi rájuk támadtak. Ahogy a sötétség leszállt, a nép királyához könyörgött, hogy mentse meg őket. Az előkelő királyhoz, akit csak a Nagy Mágusként ismertek. Az ezer éve dúló csatában csak a bátor Nagy Mágus védhette meg az embereket. De hiába volt a Mágus király tagadhatatlanul király, a tündék folyamatosan támadtak. Az emberek legféltettebb kincse kellett nekik: az Igazság Botja. De a háború állása hamarosan megfordul, ahogy egy "új" fiú híre bejárja a vidéket. Hogy megmentse embereit, a Nagy Mágusnak meg kell találnia az új fiút, mielőtt a tündék megbűvölhetnék az eszét és felhasználhatnák őt, hogy elmarják a szent ereklyét az emberek kezéből. Mert aki a botot irányítja... az irányítja az univerzumot.”
Még 2011-ben érkeztek az első hírek, amelyek szerint az Obisdian Entertainment (Alpha Protocol, Dungeon Siege III, Fallout New Vegas stb.) South Park szerepjátékot fejleszt. Akkor még nem nagyon kaptam fel rá a fejem, mivel korábban is voltak a sorozathoz kapcsolódó különféle próbálkozások, ám ezek egyike sem volt kiemelkedő. Aztán lassan, de biztosan csordogálni kezdtek a hírek, majd jöttek az első képek és főleg, az első videók. A rajongásomat mégis a tavalyi gamescomos bemutató indította be, amelyen a játék elejébe nyertünk bepillantást, és azonnal tudtuk Zoo_Lee kollégámmal, hogy ez bizony hatalmasat fog ütni. Azóta eltelt bő fél év, és pár hónapos halasztás után meg is érkezett a játék, én pedig azonnal beköltöztem South Parkba...
A South Park: The Stick of Truth története az új fiúról szól, aki alig költözött be a városba (a szülők valami titokzatos eseményről is beszélnek, amely miatt költözni kellett), máris összebarátkozik Buttersszel, aki beavatja a helyi srácok épp zajló játékába. Ez a Kupa Keep emberei és Larnion tündéi között zajló ősi háborúról szól, amelyet az Igazság Botjáért vívnak. Az embereket a Nagy Mágus, vagyis Cartman irányítja, aki be is vezet minket a körökre osztott harcrendszer működésébe, ám ekkor a tündék orvul támadást indítanak ellenünk, és meg is szerzik az Igazság Botját. Így rögtön meg is kapjuk első küldetésünket: szedjük össze a birodalom három legnagyobb harcosát, hogy velük visszaszerezhessük a Botot.
Nos, ha azt hiszed, erről szól a játék, akkor tévedsz. Ugyanis a történet egészen sok zseniális csavart tartalmaz, így szinte a végéig nem lehet tudni, hogy valójában miről is szól az egész. A játék nem fejezetekre, hanem napokra van osztva, és lényegében mindegyik napnak más a fő története. Az elsőn még a srácok ártatlan játékáról van szó, majd éjszaka megérkeznek az idegenek, még később náci zombik vagy épp alsógatyatolvaj manók tűnnek fel. Összességében elmondható, hogy a rajzfilmsorozat eddigi 16+1 (épp a 17. megy) évadának összes fontos szereplője, eseménye és poénja megtalálható a játékban. Mindezt zseniálisan összekötve.
Mivel alapvetően egy szerepjátékkal van dolgunk, így első dolgunk, hogy megalkossuk karakterünket, majd kasztot válasszunk (harcos, mágus, tolvaj vagy zsidó...). Ezt követően gyakorlatilag szabadon bejárhatjuk az egész várost, ami hatalmas élmény: végre teljes pompájában megismerhetjük South Parkot és azon belül minden jól ismert épület pontos helyét. A városban pedig zajlik az élet, pont úgy, ahogy a sorozatban is. Mindenhova bemehetünk (van néhány lakóház, ahová benyitva finoman szólva is erkölcstelen dolgoknak lehetünk szemtanúi, de hát ez mégiscsak South Park), így megfordulhatunk a főszereplők otthonában, az iskolában, a közösségi házban, de akár a rendőrségre vagy épp a plasztikai sebészetre is betérhetünk. Vigyáznunk kell viszont, mivel bárhol, bármikor belefuthatunk ellenségekbe (belőlük pedig van rengetegféle, a tündéktől és emberektől kezdve a hobókon át az állatokig és persze a náci zombikig), akik ránk is támadnak, ha a közelükbe megyünk. A városban egyébként randalírozhatunk is, felrúghatunk minden kukát, zaklathatjuk a járókelőket, lelövöldözhetjük a madárfészkeket a fákról, gyakorlatilag minden olyan csínyt elkövethetünk, amit 9-10 éves korunkban tettünk.
A város és az épületek tömve vannak felszedhető holmikkal. Ezeket több csoportba oszthatjuk: ruhákat és páncélokat szerezhetünk (páncélt, sapkát, kesztyűt), fegyvereket (közel és távolsági) gyűjthetünk, valamint vannak arcfestések és frizurák is. Ezeken túl pedig különféle varázsitalokat (értsd: hétköznapi ételeket és italokat, amelyek a srácok játékában vagy az életet, vagy a különleges erőt, esetleg a varázserőt pótolják) és rengeteg szemetet is találunk. Utóbbiak semmire se jók, csupán pénzre lehet váltani őket. Ezeket a holmikat a legyőzött ellenségeinktől is bezsákolhatjuk.
A South Park: The Stick of Truth bár valós időben játszódik (legalábbis a városban teljesen real time lófrálhatunk), a harcokat már körökre osztva vívjuk. Minden fél egy körben kétszer cselekedhet: először felhasználhat valamilyen italt, esetleg külső segítséget kérhet (az ehhez szükséges segítőinket a mellékküldetések teljesítésével oldhatjuk fel, így idővel hívhatjuk Jézust, Mr. Furkót vagy épp Kula bácsit...), majd jöhet a tényleges támadás. Ezt három formában tehetjük: egyszerű közelharci támadás, távolsági támadás, valamint különleges támadás. Utóbbi minden karakternél és minden segítőnknél más és más. A harcok egyébként változó nehézségűek, kezdve az egyszerű összecsapásokkal egészen a legdurvább boss fightokig, amelyek komolyan megizzasztják az embert. Végül fontos megjegyezni, hogy sok esetben meg is előzhetjük a csatákat: mielőtt belevetjük magunkat, megéri körülnézni, mert sokszor találunk csapdákat, amelyeket aktiválva néhány (vagy épp az összes) ellenfelünket idő előtt kiüthetjük, ezzel is megkönnyítve a további dolgunkat.
Néhány szót érdemes ejteni a karakterfejlődésről is, ha már egyszer szerepjátékról beszélünk. Ez a rész egy picit összecsapottnak tűnik nekem, mivel a harcok során szerzett tapasztalati pontjainkkal valójában csak a különleges képességeinket fejleszthetjük (mindössze négy-öt van, ezeket is maximum 5-ös szintig lehet feltornászni), valamint ezáltal válnak használhatóvá az erősebb fegyverek, páncélok és ezek kiegészítői. A különféle varázslatokat nem lehet fejleszteni, azokat a sztori során meghatározott szereplők tanítják meg nekünk. Végül vannak különféle perkek is, amelyeket úgy oldhatunk fel, ha megfelelő számú új barátot gyűjtünk (mondjuk tíz új barát egy új perket jelent). Ekkor viszont a 10-15 perk közül teljesen szabadon választott, hogy mit aktiválunk, nincsenek megkötések.
A The Stick of Truth az a játék, amelynek nem lehet érdemben beszélni a grafikájáról. Nem, ez nem negatívum, egész egyszerűen tökéletesen azt nyújtja, amit a sorozat: a legapróbb részletig hű a szériához, így az első pillanattól az utolsóig olyan érzése van az embernek, hogy az egyik epizódba csöppent bele. Az már más kérdés, hogy ez az epizód bizony nagyon (szerencsére NAGYON nagyon) sokáig tart. Arról nem is beszélve, hogy percenként nyerítettem fel valamelyik poénon, vagyis a játékban egyáltalán nincsenek üresjáratok (még a szabad grasszálás során sem, elég csak időnként felnézünk a játékon belüli Facebook üzenőfalunkra, ahol folyamatosan megy a hülyeség). Volt, hogy szó szerint könnyesre röhögtem magam egy-egy jeleneten.
Ugyanakkor itt kell megjegyezni, hogy bármennyire is zseniális az egész játék a látványtól a játékmeneten át egészen a hangulatig, képtelen levetkőzni, hogy csak egy rétegjáték: a témaválasztás miatt nagyon megosztja a játékos társadalmat. Akik szeretik a sorozatot, azok az év játékát kapják, akik viszont nem, azok egy pillanatig sem fognak vele igazán jól szórakozni. Mert hát a South Parknak egyedi humora van, hányással, fingással, Kula bával, vagy épp obszcén és polgárpukkasztó jelenetekkel, szövegekkel. Aki erre nem vevő, az kerülje el ezt a játékot. Aki viszont nem csinál ebből problémát, az imádni fogja minden percét. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az eredeti szinkronhangok (sajnos esély sem volt/van a magyar szinkronra, pedig...) is hozzák a megszokott toronymagas minőséget.
A South Park: The Stick of Truth tehát az idei év (számomra) eddigi legjobb játéka. A látvány tökéletesen megegyezik a sorozatéval (ennek megfelelően egy mikrosütőn is 1500 fps-sel szaladgál), a történet valami egészen zseniális, összetett és fordulatokban gazdag. Az egészet mégis a hangulat és az abszurd jelenetek tömkelege viszi el a hátán, megspékelve a pazar szinkronnal és zenékkel. Nagyon kellett gondolkoznom, hogy negatívumot találjak benne, és amit végül összeszedtem, azok is csak mondvacsinált problémák. Amit a legjobban sajnálok ebben a játékban, hogy olyan magasra tette a lécet (köszönjük, James Cameron!), hogy én szinte képtelenségnek tartom, hogy valaha is felülmúlják. Vagyis ha lesz is egyszer folytatás, arról nem tudom elképzelni, hogy ilyen jó szórakozást fog nyújtani, de azért remélem, próbálkoznak majd az Obsidiannél.
Még rengeteget lehetne mesélni a játékról, de inkább zárom hosszúra nyúlt soraimat. Vagy mondhatnám úgy is: „Csá gyíkok, én leléptem...!”
