A 2019-es Ion Fury bizonyos tekintetben a boomer shooter műfaj egyik legikonikusabb darabja. A készítők fogták a Duke Nukem 3D-t és társait hajtó Build Engine modernizált változatát, majd az újraindult 3D Realms támogatásával elkészítették a cég 2016-os, Bombshell című játékának „előzményét”, mintha csak annak hősnője, Shelly „Bombshell” Harrison is Duke-hoz, Calebhez és Wanghoz hasonlóan a '90-es években kezdte volna pályafutását.
A zajos siker után a kiadó nagyot mert álmodni, és nemcsak egy combos, szintén a '90-es éveket idéző kiegészítőt jelentett be Aftershock címen (amely végül két év késéssel, csak tavaly októberben jelent meg), de 2022-ben bejelentették a folytatást is Phantom Fury címen (amelynek besorolását aztán későbbi előzetesekben inkább spin-offá finomították) – az eredeti fejlesztők helyett a Slipgate Ironworks keze alatt, és a retro kinézet ellenére Unreal motorral a háttérben.
Ez nem pusztán az Ion Fury sikere miatt keltette fel a nagyérdemű érdeklődését. Ahogy az az első előzetesekből egyértelműen kiderült, a készítők egyfajta generációváltást próbáltak szimulálni. Lényegében, ha az Ion Fury a '90-es évek derekát, a Doom és Duke-klónok áradatát idézte, akkor a Phantom Fury a kora 2000-es éveket, a Half-Life és a SiN által átformált, történetcentrikusabb, komplexebb játékélményt kínáló FPS-ek generációját. A bemutatott játékmenetekből és leleplezett pályarészletekből ráadásul úgy tűnt, mintha a fejlesztéshez felhasználták volna az eredeti, még 2001 környékén mutogatott Duke Nukem Forever terveit – ami nem is tűnt olyan elborult ötletnek, tekintve, hogy a 3D Realms eredetileg Duke-utánpótlásának szánta Shellyt, miután elveszítették ikonikus karakterüket a Gearbox javára.
Majd 2023-ban megérkezett az első demo – és meglehetősen letaglózónak bizonyult. Ostoba MI, bugok, irritálóan fürge és szivacsos ellenfelek, egyenetlen játékmenet és nehézségi szint, gyengének érződő fegyverek – mintha egyben lett volna minden egy jó játékhoz, csak épp még tekintélyes mennyiségű időre és csiszolásra, finomhangolásra, szorult ahhoz, hogy a végeredmény felnőhessen az Ion Fury sikeréhez. De a megjelenésig papíron volt még elég idő ezekre.
Sajnos azóta a Slipgate egy kicsit elásta magát a boomer shooter-rajongók körében. Történt ugyanis, hogy tavaly decemberben kihozták az évek óta halasztott Kingpin-felújítást, amely nemhogy feljavította volna, egyenesen lerontotta az eredeti játékélményt, majd jött a Graven, amely az iszonyatosan elhúzott early access ellenére is erős kívánnivalót hagyott maga után. Annak tesztelése során már hangot adtam a gyanúmnak, hogy valami nem stimmel a Slipgate háza táján, hogy talán túl sok projektet vállaltak hol belső fejlesztőként, hol támogatói szerepben. Sejtésem szerint a játékiparba begyűrőző pénzügyi válság, és a tulajdonos Embracer süllyedése arra késztette a vezetőséget, hogy minél hamarabb megpróbáljanak piacra dobni és profitot hajtani minél több, a megjelenéshez hellyel-közzel közel álló játékból. A Phantom Fury pedig sajnos ékes bizonyítéka annak, hogy ez a teória helytálló.
Néhány évvel az Ion Fury fináléja után Shelly egy titkos GDF katonai bázison tér magához egy új, bionikus kar birtokában. Nincs túl sok ideje összeszedni magát, hamarosan ugyanis a GDF saját egységei törnek az életére. Mint kiderül, a szervezetbe egy kém férkőzött, aki a védelmi erőket egymás ellen fordítva próbálja rátenni a kezét egy titkos, „Démon Magnak” nevezett szuperfegyverre, amelyhez ráadásul Shelly nagyapjának is köze volt. Hősnőnk kihalt utakon, lepusztult katonai bázisokon és laboratóriumokon keresztül egy elborult road movie keretein belül kaszabolja halomra a renegát katonákat, zombiszerű mutánsokat és kiborgokat, egy fokozatosan bővülő és fejleszthető arzenál, valamint egyre brutálisabbá váló karja segítségével.
A Phantom Fury a klasszikus lövöldözésen, az első részből megszokott arénaharcokon és főellenfeleken túl logikai és ügyességi szekciókat is kombinál a játékmenettel. Két shotgundördülés között gyakran kell olvasgatnunk a játékbeli számítógépeken e-maileket ajtónyitó kódok után, védelmi lövegeket kerülgetnünk, de időről időre még kapunk pár járművezetős részt is.
A koncepció tehát kiváló, a probléma csak az, hogy a bajok, amelyeket a nagyérdemű felhozott a tavalyi demóval kapcsolatban, kis túlzással és néhány kivétellel sajnos helytállónak bizonyultak a tesztelés során is. A játékot áthatja a befejezetlenség érzése, mintha egy kései early accessben leledző produktummal lett volna dolgom, amelyben már végigjátszható a teljes történet, megvannak a fegyverek, egészen szórakoztató is tud lenni – de elég sok a bug, kiegyensúlyozatlan a nehézségi szint, egyenetlen a checkpointok elosztása (manuális mentés nincs, ami számomra egy kifejezetten klasszikusokat idéző, keményebb játék esetében elég furcsa döntés), és érezhetően még több időre, tesztelésre és hangolásra szorult volna a megjelenésig.
Hol az ellenfelek állnak meg üldözés és lövöldözés közben, mozdulatlanul tűrve a lövéseket, hol a holttestük dermed meg a levegőben. Hol hősnőnk repül át a fizikai motor bugja miatt indokolatlanul a fél pályán, hol a pályadesign végez velünk, mert olyan helyen álltunk meg egy scriptelt esemény lejátszása előtt, ahol nem kellett volna, hol az automatikus mentés készül pont egy olyan pillanatban, amikor javában soroznak minket az ellenfelek... A lövöldözés erős kívánnivalót hagy maga után, a fegyverek egy jó része fejlesztések után is gyengének érződik, viselkedésük néha érthetetlen – az első részből visszatérő Loverboy másodlagos tüzelésével például egyszer sem tudtam befogni egyszerre kettő-háromnál több ellenfelet, hiába volt tele a tár és álltam hozzájuk elég közel.
A játékélménynek vannak fénypontjai, kifejezetten erős szakaszai, ám ezeket olyan unalmas vagy egyenesen frusztráló szegmensek kötik össze, amelyek sajnos túlságosan sokat vonnak le az élvezeti értékből. Nem állítom, hogy nem szórakoztam időről időre jól – de ez csak töredékét tette ki az egyébként többségében ingerszegény vagy bosszantó játékidőmnek. A Phantom Fury épp annyira idézi meg a 2000-es évek elejét, hogy elkapott a hangulat, de aztán el is kezdtem keresgélni valamilyen akkoriban megjelent, de jobb játékot. Leginkább a Blood 2-höz tudnám hasonlítani, amely a zseniális és kultikus első rész után egy meglehetősen más tempójú és stílusú, gyengébb, nem mellesleg bugos és rajongók számára letaglózó folytatás lett.
Remélem, hogy későbbi javítások még mentik majd a menthetőt, illetve hogy a Slipgate-nél az Embracertől való függetlenedés hoz valami pozitív változást, mert az utóbbi fél éves, tisztán saját fejlesztésű játékaik (a Wrath: Aeon of Ruin esetében csak közreműködők voltak) közül ez már háromból három csalódást okozó, de legalábbis várakozásokat keményen alulmúló játék volt – amelyek közül a Phantom Fury fáj talán a legjobban. Ha vártátok, megérhet egy próbát, de javaslom, hogy várjatok még néhány nagyobb javításig, illetve egy esetleges leárazásig.
