Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Germinator blogja

Ikerparadoxon - 1.

Germinator | 2014.04.17. 16:08 | kategória: történet | 8 hozzászólás

(Kedves fórumozók! Újfent a blog felületéhez nyúlok, ugyanis szeretnék kidolgozni egy szkriptet, viszont kicsit még ködös előttem a teljes történet. Úgy éreztem, a személyes felfedezésem részeként is segítene, ha csak úgy, normális történet formájában próbálnám először megfogalmazni az egészet, és most ezt teszem. Itt láthatjátok ennek a történetnek az első "felvonását", amit, ha lesz rá további ihletem, időm, és nem lesz teljesen szarráfikázva [:D], mihamarabb folytatok. Szóval egyszerűen csak itt egy történet, amit írtam, fogadjátok és olvassátok szeretettel!:P)

Patrik anyukája nagy sebességgel rohangált fel-alá a lakásban. Folyamatos cipőkopogás hallatszott a lakás különböző helyiségeiből, miközben Patrik kissé nyugtalanul ült az előszobában. Nem igazán tudta mire vélni ezt a kapkodást, ezt a sietséget, ami szinte a semmiből támadt az anyukájára. Már mind a ketten fel voltak öltözve, indulásra készen; Patrik a kis cipőjében várta, hogy anyja végre eltegye az összes fontos dolgát retiküljébe.
- Na, már csak a jogsimat nem találom. Hol lehet eleve a pénztárcám?
A fiú sóhajtott egyet, kifejezetten unta magát. – Jó, megvan, mehetünk! – kiáltott a nő, majd még sebesebb léptekkel elindult az előszoba felé. Amikor odaért fiához, még mielőtt kinyitotta volna a bejárati ajtót, kinézett a kukucskálón.
- Na, szuper… – mondta lemondóan a nő, majd nagy levegőt vett. – Hát, menjünk akkor.
Patriknak még mindig fogalma sem volt, mi is történik most valójában, de morcosan felállt és az anyja után fordult. A nő kézen fogta gyerekét, majd együtt kiléptek az ajtón. A fotósok már várták őket odakint, és ahogy a két ember előtűnt a házból, vad kattintgatásba kezdtek.
Anna kicsit kelletlenül fogadta a dolgot, bár számított rá. Kicsit kínosan mosolyogva vonszolta maga után fiát, aki csodálkozva nézett az őket körülvevő sok-sok kamerára. Talán még egy riportert is látott mikrofonnal a kezében egy tévés kamerába beszélni! Ennél jobban azonban nem tudta felmérni a terepet, mert anyja kinyitotta autójuk hátsó ajtaját, majd kissé türelmetlenül beszállásra intette őt.

Patrikék már körülbelül másfél órája utaztak. Hosszú-hosszú autópályákon haladtak rendületlenül. A fiú azon gondolkodott, hova is mennek most ilyen sietős tempóban, de nem kérdezett rá anyukájánál. A nő jól láthatóan ideges volt, vagy türelmetlen? Folyamatosan az ajkait rágta, ide-oda nézelődött, a kormányon kopogott ujjaival. Patriknak ez feltűnt, és úgy érezte, jobb nem is firtatni a dolgot. Nem éppen megnyugodva, de hátradőlt gyerekülésében, és türelmesen kivárt.
- … – Anna valamit mondani akart, de csak a levegővételig jutott. Patrik ezt meghallotta, és odafigyelt, ám anyja szájából először nem jöttek ki szavak. A nő egy pillanatra még elgondolkodott, majd egy új és hangos levegővétellel folytatta. – Most mondani fogok valamit, ami nagyon fontos. Valószínűleg meg fogsz lepődni, és… igazából nem is én mondom majd, hanem látni fogod. Most oda megyünk.
- De hova?
Patrik kicsit aggódni kezdett. Nagyon nem szerette, ha anyukája úgy kezd egy mondatot, hogy valami fontosat szeretne mondani. A valami fontos szinte sosem jelentett túl jó dolgot. Sőt. Inkább rosszat jelentett. Akárhányszor elhangzott ez eddig, hogy valami nagyon fontosat akar neki mondani az anyukája, mindig egy kicsit kiesett a megszokott, békés, biztonságos életéből. Hirtelen eltűnt a szórakozás, a móka, hirtelen valami baljós dolog szakította meg ezt az egészet. Most is teljes erővel így érzett. Ahogy meghallotta a hírhedt szavakat, azonnal végigfutott a hátán a hideg.
- Nemsokára meglátod. Vagyis hát… végül is elmondhatom, tudod, egy olyan másfél-két órányira a várostól ott van az űrállomás.
- … Az űrállomás?
- Aha.
- Oda megyünk?
- Aham… – Anna ismét beleharapott az ajkaiba, levette tekintetét a visszapillantó tükörről, ahol eddig fiát nézte.
- De miért? Az osztállyal voltunk már ott.
- Tényleg? Nem is mesélted! – Anna sajnos alig tudta leplezni, hogy nagyon kedves, érdeklődő hangneme egészen erőltetett volt. Patrik ettől függetlenül még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
- Tudod, még másodikosok voltunk! Nem is volt olyan régen.
- És jó volt?
- Fú, hát aha, elég nagy az a hely meg minden. A fiúkkal eléggé féltünk néha!
Anna még mindig az erőltetett stílusban beszélt fiához.
- Féltetek? Hogyhogy? Nincs ott mitől félni.
- Hát jó csak olyan nagy meg tágas volt az egész… én még nem is láttam ilyen nagy épületeket.
- Hát igen, az már igaz, hogy jó magas állványok meg épületek vannak ott. Hm…
Anna ismét elmerült gondolataiba, szinte kizárta Patrikot a beszélgetésből.
- Izgalmas nap lesz ez, Patrik, meglátod.
Patrik a mai nap először megnyugodott, mert anyukáján most őszinte örömöt érzett. Talán még sincs szó semmi komolyról, semmi rosszról legalábbis! Ezen már ő is elmosolyodott. Jó pár hosszú csendes perc után Patrik lelkesen mutatott ki a jármű ablakán.
- Nézd, anya, én már látom! Ott van!
- Igen, igen. – válaszolt Anna sokkal nyugodtabban.
- Most már kicsit várom, hogy megint láthassam azokat a tornyokat!
- Hát, most sajnos nem fogod, kicsikém.
- Miért??
Anna vett egy jó nagy levegőt.
- Mert nem az indulási, hanem a landolási területre megyünk. Az kicsit arrébb van.

//

Az autó megállt az egyik épület hangárjában. Patrik egyre kevésbé tudta hova tenni a dolgokat; amikor áthajtottak az űrállomás területének sorompóin, mintha ott is fotósokat és tévés embereket látott volna. Anyukája kinyitotta neki az ajtót, kicsatolta a gyerekülésből, majd engedte, hogy magától kiszálljon. Egyenruhába öltözött emberek álltak az autótól nem messze, már várták az érkezésüket. Mindenki mosolygott Patrik és az anyukája irányába, az autó mellett közvetlenül pedig szintén egy egyenruhás férfi állt, aki barátilag üdvözölte Annát.
- Patrik, ez a bácsi egy katona, köszönj szépen!
- Csókolom. – tett eleget az utasításnak Patrik gyanakodva.
- Szia, nyugodtan szólíts csak Jani bácsinak! – az idős férfi megpaskolta a fiú arcát, majd Annához fordult. – Annyira örülök, hogy itt vagytok. Mindenki nagyon izgatott.
- Mi is! Vagyis hát, főleg én, Patrik még nem annyira érti.
Hah… érteném, ha tudnám, mi folyik itt, gondolta a fiú.
- Nem baj, ma minden a helyére kerül. – a férfi meglepően barátságosan mosolygott Patrikra, amitől a fiú kicsit meg is nyugodott. Egészen idegenül érezte magát ebben az egész szituációban, de most először egy kis biztonságérzet támadt fel benne. – Gyertek utánam!
A kis csapat elindult a férfi után.

Egy kis teremben voltak monitorokkal körülvéve, amiken az űrállomás landolási területének élőképei voltak vetítve. Patrik egy kis széken ült, kezében egy narancsleves doboz volt szívószállal, amit “Jani bácsitól” kapott, miközben anyukája és a férfi a terem másik végében, szinte a fiúnak háttal állva beszélgettek. Egy-két szót Patrik is elkapott a beszélgetésből.
- Mindjárt itt vannak, percek kérdése. Mit tud a fiú?
- Hát… nem sok mindent.

Patrik semmiféle jelentőséget nem tulajdonított mindannak, amit kihallott. Kicsit azért éberen, de gondtalanul üldögélt a széken. Annáék közben tovább beszélgettek.
- Szerintem itt lenne az ideje legalább egy picit elmondani ebből az egészből. Tudom, hogy fontos volt, hogy így legyen tálalva neki az egész, de… talán most már hallhatja. Legalább egy részét.
- Igen, én is erre gondoltam. Fuhh, ne tudd meg, ez nagyon nehéz… – Anna a fejét fogta.
- Elhiszem. Na, menj, menj.
János Patrik felé tessékelte a nőt, aki eleinte kissé kelletlenül, de aztán bátorságát összeszedve fordult fiához. Leguggolt vele szemben, hogy Patrik ülve maradhasson.
- Figyelj csak… emlékszel, hogy meséltem apukádról, igaz? Hogy nagyon-nagyon messze el kellett utaznia, és évekbe telik, mire visszaér.
- Most ő rá várunk?
Anna büszke volt fiára, hogy milyen gyorsan vág az esze. Meghatottan elmosolyodott, majd megsimogatta az arcát.
- Igen. Ő jön most, azért vagyunk most itt. Most érkezik vissza. Eddig azért nem mondtam el, kisfiam, mert… sosem tudtam, hogy mikor érkezik meg, tudod? Sosem voltunk ebben biztosak, és abban sem, hogy egyáltalán visszajön… de pár napja megkaptuk a hírt, hogy jön, úgyhogy most itt vagyunk! Ne haragudj, hogy nem szóltam semmit, jó?
- Jó. – Patrik kissé érdektelenül válaszolt anyja bocsánatkérési kérelmére; inkább kíváncsi volt, minthogy megbántva érezze magát. Anna ismét megsimogatta fia arcát, majd felállt mellőle.
János kérdőn nézett Annára. – Nyugi… – felelte Anna a lehető leghalkabban a férfinak, majd eltávolodott.
- Khm… jól van – nézett az órájára a férfi -, szerintem ideje kimennünk. Mit szóltok? Hm, mehetünk? – kérdezte a férfi barátságosan Patriktól.
- Aha! – pattant fel a székről a fiú.

Már kint voltak a szabadban, a landolási terület oldalán, és mindenki az eget bámulta. Nagyon-nagyon sok ember volt ott, akik közül Patrik természetesen senkit sem ismert. Csakis anyukáját, és a ma megismert Jani bácsit, aki ott állt mellettük. És igen, most már egészen biztos, hogy nagyon sok fotós és kamerás ember van körülöttük. Viszont most szinte alig talált olyan kamerát a fiú, ami rájuk irányult volna; szinte egytől egyig az eget bámulták. Patrik szüntelenül kémlelte a tömeget, amikor hirtelen az emberek mutogatni kezdtek, majd kiáltások is hallatszódtak. Ekkor Patrik is felnézett: egy űrhajó ereszkedett le az égből.
Anna a szájához kapta a kezét, kicsordult egy könny a szeméből. A tömeggel ellentétben azonban Patrik nem volt elámulva a látványtól – sokkal inkább baljós hangulat lepte el. Arca teljesen mogorvába fordult, szinte fenyegetve érezte magát. Az űrhajó nagyon lassan ereszkedett, hatalmas hajtóművei meglepően halkan duruzsoltak a folyamat közben. Hosszú percek után a gépezet földet ért. Érkezését nagy robaj követte, a föld is beleremegett a landolás pillanatába. Patrik nyelt egyet, és aggódva, sőt, szinte félve anyukájára nézett, aki könnyes szemekkel bámult a járműre. Le se vette róla szemét, és karon ragadva Patrikot elindult felé. János követte őket.
Pár pillanat múltán, amikor az űrhajó hajtóművei már leálltak, nagyon sok személyzeti tag kezdett el a jármű felé futni a landolási terület széleiről. A gép egyik ajtaja közben kinyílt. Anna egyre sebesebb léptekkel közelített az űrhajóhoz, Patrik szinte már szaladt ezen a ponton. A jármű még mindig elég távol volt tőlük – a leszállópálya hatalmas méretű volt -, de innen is látták, hogy emberek szállnak ki belőle. Nagyon fáradtan lépdeltek ki a hajóból, a körülöttük lévő emberek pedig azonnal tapsviharban törtek ki, ahogy meglátták őket. Patrikék egyre gyorsabban haladtak feléjük, majd kis idő múltán lelassítottak, majd megálltak. Már egészen közel voltak az űrhajóhoz, amikor Anna úgy döntött, türelmesen megvárja, hogy az űrhajóból kiszállt kis csoport egyik férfitagja elinduljon felé. Annának hatalmas mosolyra húzódott a szája, de Patrik még mindig óvakodva figyelte az eseményeket. És valóban, egy férfi indult el feléjük, akit három helyszíni egészségügyi felügyelő kísért. A férfi mosolyogva jelezte feléjük, hogy rendben van, nem kell ilyen vigyázva követniük őt, teljesen jól érzi magát. János, aki Anna mögött állt, barátilag megfogta a nő vállát, és kedvesen arrébb állt. Patriknak úgy igazából csak most esett le, mit is él át. Soha nem látott, soha nem ismert apját látja épp feléjük közeledni. A férfi arcáról hihetetlen öröm sugárzott, ahogy a kis csoport felé tartott. Ám Patrik ekkor valami furcsát látott meg: apja nem egyedül jött. Volt vele valaki más is. Egy kisgyerek.
A férfi odaért Annához és Patrikhoz, szemben megállt velük, majd mosolyogva végignézett a famílián. Anna könnyes szemekkel nézett a férfire.
- Ezt el sem hiszem. – mondta hihetetlen örömmel a nő.
A férfi megvonta vállát, majd átölelte Annát, és sok-sok év után először ismét csókot váltottak. Patrik kicsit zavartan nézte az eseményeket, illetve a kisfiút, aki apjával jött. Valami nagyon furcsa volt ezen a fiún… sokkal fiatalabb volt, mint Patrik, és valami nagyon-nagyon furcsa volt rajta. Valami megfoghatatlan, valami bizarr.
- Patrik… ő az édesapád! – mondta Anna, mire a férfi odalépett a fiúhoz, és nagyon hosszan megölelte.
- Szia Patrik… kerek tíz éve nem láttalak. Sajnálom, hogy így kell találkoznunk.
Patrik nem igazán tudott mit reagálni a történtekre, kissé érzelemmentesen állt a helyszínen, de ez apukáját egy cseppet sem zavarta.
- Üdv újra itthon! – fogott kezet János is a férfival.
- Jó téged is újra látni. – viszonozta a baráti kézfogást Patrik apja. És ekkor mindhárom felnőtt a Patrikkal szemben álló fiatal fiúra nézett, aki talán még ő nála is jobban meg volt illetődve. Egy pár pillanatig senki nem szólalt meg, csak mosolyogva, ám kissé tanácstalanul néztek a fiúkra. János törte meg a csendet.
- Mondd csak, Patrik hány éves is pontosan? – kérdezte Annától, aki rögtön fiához fordult.
- Hány éves vagy, Patrik? Mondd csak meg Janinak.
- Tíz. – válaszolta kissé zavartan.
János és a fiú apja ekkor összenéztek. Anna is a két férfit bámulta kíváncsi szemekkel, amikor is az apuka lehajolt a lábánál álló kisfiúhoz.
- Patrik, ő Balázs. Ő is az apukáddal utazott. – mondta az anyuka a fiúnak, aki egyre nagyobb aggódással nézett az idegenre.
Patrik apja ekkor feltűrte Balázs ruhájának ujját a bal karjánál. Balázs könyöke fölött egy szíj volt körbetekerve a karján, pontosabban egy digitális karkötő. Az apuka kikapcsolta ezt a szíjat, majd felállt vele, és János és Anna felé mutatta a kijelzőjét. A kijelzőn egy időmérő volt. Anna a számláló láttán ismét szájához kapta kezét, és izgatottan zihálni kezdett. A nevetés és a sírás között ingázott a nő, János pedig elégedetten bólogatott. A kijelzőn a következő számok voltak olvashatóak:

6 év:89 nap:14 óra:27 perc

- Tehát Balázs alig több, mint 6 éves. – jelentette ki elégedetten János. Erre az apuka is mosolyogva bólintott.
Anna ekkor Patrik felé fordult, kitörölte szemeiből a könnyet, majd remegő, de vidám hangon megszólalt.
- Patrik… ő itt Balázs. Ő… ő is az én fiam. A mi fiunk.
Anna Patrik apukájára mutatott ekkor, és Patriknak is összeállt a kép.
- Ó… tehát ő… az én kisöcsém?
- Nos… nem egészen. Patrik… Balázs a te ikertestvéred.

//

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Hozzászólások

Lovi Tommy
1 | Lovi Tommy 2014.04.20. 14:45
Tetszetős, kellően átadtad a kisfiú baljós érzéseit azzal, hogy kontrasztba tetted a többi emberrel.
A hosszú felvezetésből, "sallangból ítélve" nagyjátékfilm scriptnek tervezed, jól sejtem?
Germinator
2 | Germinator 2014.04.20. 16:23
Hogy őszinte legyek, nem, kifejezetten rövidfilmnek gondolom (mondjuk ilyen 30-40 perc). Ami ilyen hosszan le van írva felvezetésnek, azt filmen könnyen be lehet mutatni 2 perc alatt, szóval...:D
Lovi Tommy
3 | Lovi Tommy 2014.04.20. 22:45
vágom, de ahhoz zseniális rendező meg színész kell, hogy ezt a karaktert 2 perc alat tfelépítsfd, amit egy bekezdésben taglalsz :P
S bár nem tudom milyen hosszúra tervezed, de ez a részlet is szerintem egy 7-10perc, ha jól megcsinálod. De - ha más nem is innen a fórumról, de én - várom a folytatást. (arra emlékeztet amikor a Galaktikát még járattam, s ott is a főnovellák több részre darabolva érkeztek, mert hosszúak voltak, s marketing szempontból is jó húzás volt)
Germinator
4 | Germinator 2014.04.20. 23:02
Hát egyrészt remélem, hogy zseniális rendező vagyok (muhhahha), de komolyra fordítva a szót, ez nálam úgy megy, hogy megálmodok valamilyen "történetet" (most nevezzük filmnek), és bizonyos kulcsjeleneteit szinte pontosan kigondolom automatikusan... és ez az egész kezdő szekvencia is azok közé tartozott, ami nagyjából teljes egészében megvolt már a fejemben, és azt mindig is csak ilyen fél-2 perces dolognak gondoltam. Írásban sokkal jobban kibontottam, mert úgy éreztem, ami a vásznon tökéletesen működik, az írásban nem tud ugyanúgy, ezért kellett sokkal hosszabban eljutni arra a pontra a történetben, ami a filmben sokkal sokkal kevesebbet vesz igénybe a képek beszélő erejének köszönhetően. Illetve, ha tényleg megírom a szkriptet, az sem biztos, hogy így fog kezdődni maga a film, sőt, egyre inkább úgy gondolom, hogy nem... ez tényleg inkább egy novellaziációja magának a filmötletnek a fejemben, mintsem a film (illetve a forgatókönyv) prózai leírása. Szerintem mindezt a baromi hosszú kifejtést, ami ez az egész iromány, a filmen tökéletesen össze lehet foglalni egy kábé fél perces szekvenciával, és kábé semmi más nem kell hozzá, mint egy-egy eltalált "arc" a színésztől :) Kábé így van megálmodva bennem.

Már most úgy érzem, hogy ez a "novella-alak" formájában, akár még kronológiájában is teljesen más, mint amilyenre a kész filmet tervezem. Ez is egyfajta önfelfedezés, az alapanyag megismerése meg minden. Persze lehet hogy ennyire senki mást nem érdekel egy alkotói folyamat szemlélése, de ha valakit mégis, akkor hajrá, kövesse nyugodtan a következő "epizódokat" ebből a történetből, aztán ha majd valahogy (0 költségvetésből :3) elkészül ez a film (ezt amúgy egészen hamar tervezem megvalósítani), akkor össze lehet hasonlítani. Már, mondom, ha ez bárkit is érdekel egyáltalán :D
Barthezz
5 | Barthezz 2014.04.20. 23:19
Elolvastam én is, és be kell valljam, ritkán vagyok így, de izgultam, hogy mi fog történni! ^^ Nagyon jól felépítetted a kezdést, egyben egy baromi jó alapszituációt indítottál el. Egyedi, nem klisés (legalábbis még nem találkoztam ezzel az ötlettel film felütéseként) és nagyon jó a tálalás. Kíváncsian várom a folytatást. :)
Lovi Tommy
6 | Lovi Tommy 2014.04.20. 23:20
0koltsegvetes=par tizezer forint (legalabbis nalam ez a tapasztalat :-D )
A raketaleszallos resz pl eleg meresz lenne filmbe :P
Germinator
7 | Germinator 2014.04.20. 23:23
0 költségvetés nálam 0 költségvetés szerencsére :D Főleg amiatt, mert nincs pénzem, és ezen a legnagyobb szükség sem változtat...:D Nos igen, ahogy már mondtam, írásban sok minden működik, ami filmen nem, és fordítva...:D
Germinator
8 | Germinator 2014.04.20. 23:23
Kösz Barthezz! :)

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.