Vicces a mondat, de szerintem egyáltalán nem igaz... azért nem mondanak bizonyos emberek rosszat a True Detective-ről, mert kibaszottul el van találva és minden pontját tökéletesnek tartják, és még ha vannak is nem tökéletes pontjaik, azt is felülírja az összes többi, csillagos ötös karaktere. Nemtom, ezt lehet, nem mindenki érti meg, vagy érzi át, de az a pár év Angliában, amit eltölthettem, és nagyon közel lehettem a város (és a világ) kulturális magjához, befogadói és alkotói szempontból egyaránt, rávilágított számos olyan dologra, amit korábban sosem gondoltam volna arról, hogy hogyan kell értékelni a művészeteket úgy nagy általánosságban. A mainstream filmek nagy részéhez mondjuk nem kell túl kifinomult ízlés, hogy az ember befogadja, de a True Detective nekem pont a mainstreamitás és a szerzőiség határán van, és az ilyen művekkel kapcsolatban nem arról van szó, hogy részecskékre lehet bontani, hogy "igen, ez jó benne, ez viszont nem, ez a következő tétel jó benne, ez már megint nem, ez kurva jó na ez viszont kurvára nem"... az egésznek a hatását nézem, amiben a részletek nem mindig játszanak szerepet. Nem a részletek teremtik a hatást, hanem a hatás teremti a részleteket. Éppen ezért elfogadok minden részletet a hatásnak alárendelve - például amikor először hallottam a főcímdalt, nyilván én is idegenkedtem, hiszen megszoktam az 1. évad hangulatát, de aztán elfogadtam, hogy ez a dal a teljes hatásnak a része, és azóta akárhányszor meghallom, borsódzik a hátam. Ezért nem mondok semmi rosszat a True Detective-re, és nem azért, mert egy elvakult fasz lennék. Egy festményt ha látok egy múzeumban, akkor sem fikázom le a bal alsó sarokban lévő ecsetvonásokat vagy ott középen a kis házikó melletti színválasztást, mert kurvára nem ez a lényeg, és miért is gondolom azt, hogy én jobban tudom, hogy az alkotó mi a faszt akart elérni a sok-sok aprósággal? Számomra ez az igazi, lelkesedést megölő szőrszálhasogatás, amikor az emberek megpróbálnak tételesen, molekulárisan értelmezni bizonyos alkotásokat, mert szerintem nagyon sok esetben ez kifejezetten lealacsonyító az adott alkotással kapcsolatban. Én csakis akkor fogom fikázni a True Detective-et, ha 8 rész után (vagy akármikor) úgy érzem, hogy a hatás maga teljesen mellément nálam és elüt mindattól, amit én True Detective-nek gondoltam előzetesen. De ez így 2 rész után egyáltalán nem áll fenn.
Érdekesség, ez senkit sem fog érdekelni, de hátha rávilágít valamire. A kórusunkkal énekeltük egy 80 éves brit zeneszerző egyik legújabb darabját, és a próbák alatt mindenki - én is - gyűlölte, mert undorító modern volt, hallgathatatlan, énekelhetetlen, feldolgozhatatlan. De mire eljutottunk a koncertig és előadtuk, mindenki egyetértett abban, hogy valami iszonyatosan különlegesnek volt a része, és mai napig a legjobb koncertélményem, és akkor is maximálisan tiszteletben tartom a művet, sőt szívesen meghallgatom, ha nem is értem 100%-osan (még csak 10%-osan sem). Amikor egy 80 éves zeneszerző azt mondja neked, hogy "majd megértitek a művet, ha ti is a disszonanciákat halljátok jónak", akkor hirtelen elgondolkodsz, hogy mennyire van végül is beszűkülve a tudatod más emberekéhez képest. Én valahol ott kezdtem el ötezerszer nyitottabb lenni mindenféle műalkotásra.
És nem, a True Detective nem egy posztmodern képzőművészeti alkotás, csak egy szimpla sorozat, de számomra pontosan annyit nyújt, hogy máshogy kezeljem, mint egy Lostot vagy Game of Thronest vagy bármilyen, kissé mainstreamebb sorozatot. Ezt persze lehet csak én látom így, de lécci ne akarjátok már azt mondani, hogy a trúdetektívre akkor is ömlengene a nyálam, ha halszagú fostenger ömlene a képernyőről meg a hangfalakból, mert ez nem így van. Egyszerűen csak fogadjátok el, hogy nem mindenki ugyanúgy dekódol dolgokat (akár filmeket, sorozatokat).
My father was brutally murdered last week, and it's only now that I can look back and laugh.
