Először is, tisztázzuk, hogy nem azokra a macskákra gondolok, amelyek roppant fondorlatos módon beszivárogtak a Föld nevű bolygó, magukat igen nevetséges módon intelligensnek valló fajának otthonaiba, és onnantól kezdve pusztán magukra vett aranyosságukkal célt érve szolgáltatják ki magukat. Hadd mondjak valamit. Ezek a macskák a világegyetem legsunyibb értelmes lényei. Őshazájuk a Standard Nullpont körül keringő apró bolygó, amely egzotikus mivoltából fakadóan igen fura élővilágot termelt ki magának. Az egyik legértelmesebb faj a 543 intelligensből a macskák voltak, akik az evolúciójuk tizedik évében már képesek voltak manipulálni más fajok gondolatait. Sokan gyűlölik a macskákat és nem általlanak azokra vadászni. Mi kizárólag csak olyanokra megyünk, amelyek nem álcázzák magukat szőrős ki s négylábú állatkának. Az igazi macskák megközelítőleg három méter magasak és a leginkább az égvilágon semmire nem hasonlítanak, de ha valaki mégis talál egyszer valami roppant fura izét a világegyetem végtelenségéből kiszabadulva a multitér abszolút lehetőségek hazájába, ott esetleg láthat valami olyasmit, amely halványan emlékeztet egy macskára. Szóval fura lények és elég elviselhetetlenek néha. A Xguif civilizációnál például, azzal húzták ki a gyufát, hogy eljátszották a Napjukat. Az én esetemben az volt a vadászat indoka, mert azt a bizonyos Napot a mi rendszerünkbe játszották, és ezzel lángra lobbantották mind a 23 bolygót. Módfelett sajnálatos ügy, de szerencsémre éppen egy aktamentesítő kiküldetésen voltam a távoli Szek-rendszerben. Mire visszaértem, már csak néhány összezsugorodott, kormos égitestet találtam, no meg a két napot, amelyek mintha valami izzó násztáncban egyesültek volna, cserélték ki hidrogén és hélium készletüket. Szóval nem csípem a macskákat.
A legtöbb igazi macska általában a fekete lyukak közelében tanyázik, a tudósok még keresik a választ a miértre. De a miért az tökmindegy.
Tércserélő hajónkkal pattogtunk egyik dimenzióból a másikba, fehér törpéken keresztül csattantunk bele paralel univerzumokba és döntöttünk össze vörös óriásokat a becsapódásaink nyomán. Nehéz ám egy fekete lyuk közelében megállni. Tudják milyen nehéz? Próbáltak már egy kézzel fejen állni egy lángoló máglya közepén, miközben egy termonukleáris lökéshullámai éppen leborotválják a környéket, és egy cseroki indián elmetszi a nyakukat? Na, az sima ügy ehhez a művelethez képest. Naná, hogy egyszer elvétettük és a pilóta mellényomva véletlenül a valóságpajzsot deaktiválta, így ott találtuk magunkat a kőkemény Többszörösen Lehetetlenek Világában.
Ahogy a linearitásból kiszakadva belezuhantunk a legközelebbi szingularitásba, egyszer csak beadta a kulcsot a lehetőségvezérlő és ezzel minden más is. Ahogy zuhantunk az eseményhorizont magjába, éreztük, hogy emelkedünk a szingularitás nyílása felé, amely természetesen a Sehová vezetett, amely nem a legkellemesebb hely egy létező entitásnak, feltéve, ha ennek az entitásnak nincsen jelenképe, így tudatával egyfolytában a múltban élve abban a pillanatban, amikor megérkezik Sehová, már csak mint emlék éli át ezt az átmenetileg igen elhanyagolható jelentőségű és az élet szempontjából mindenképpen nélkülözhető pillanatot.
Nem értettük a dolgot, de szerencsére mindenkinek a közelében tartozott nagyjából egymilliárd, multiverzumokból származó paralell személyisége, akik aztán egy mérhetetlenül rövid pillanatra összedugták a fejüket és rájöttek arra, hogy nincs értelme a részletkérdéseken vacakolni. Estünk a szingularításba és repültünk az eseményhorizont felé. A testünket, illetve a fizikai törvényeket nemigen érdekelte a két ellentétes irányba haladás jelenidejüségének meglepően valószínűtlensége, így továbbra is remekül éreztük magunkat. Kivéve persze, hogy az összes macska röhögve távozott a Realitás Kozmoszába, ahol tárt karokkal várták őket azok, akiket senki sem ismer még.
Ezután valahogy belebotlottunk egy éppen sápadófélben levő elektromos dühkitörésbe, amely valahonnan, a valószínűség pereméről származott és egykoron a fél világegyetemet abszolválva teremtette meg az életet. Nem igazán szerettük volna még inkább felidegesíteni, így csendesen meghúzódtunk egy hipertér csatorna árnyékában és amíg a pilóta megszerelte a tércserélő megsérült alkatrészeit, mi azzal múlattuk az időt, hogy nem csináltunk semmit, ami miatt az idő bizonyára nagyon bosszankodott, mivel nagyon lassan telt. Végül visszavergődtünk a saját világegyetemünkbe megdöbbenve tapasztaltuk, hogy nincs sok különbség a kettő között és kissé lelombozva, egyetlen macska trófea nélkül indultunk haza.
Érdekes egy nap volt.
Levél a tegnapi nappal kapcsolatban valakitől, aki biztosan valami elmebeterg, de legalábbis macska.
Sziasztok, én egy paralell padavan vagyok és nem nagyon értettem ezt a múlt idő tudatú entitást, bár asszem, kiskoromban apám vett egyet, de aztán eltűnt egy ágy mögötti időhurokban.
Szóval csak azért ugrottam át néhány millió dimenziót, hogy eltöprengjek nektek a múlt idő tudatú entitás létezésének mikéntjén és hogyanján.
Az időm itt elég véges, mivel a transzmanipulátorom maggenerátora nem a legújabb, így a manipulált tárhullámsáv, amiben tartózkodom, kissé instabil és meglehet, hogy egy óvatlan nanoszekundumban szétszóródok a megaplex tér-idő kontiniumban.
Szóval, ha átdobjuk a múlt idő tudatú entitást...lol, ez azért megfogott.
Amikor meghal, kifejezetten előnyös helyzetben van, hiszen fel sem fogja, hogy meghalt - mivel a múltban él - és attól függően, hány évnyi késésben van, még egy darabig simán eléldegél, annak ellenére, hogy már rég kinyiffant. Én azt hallottam, hogy a rekord a 23 évnyi késés volt tudat és valóság között, tehát a lény kábé akkor volt hajlandó valóban elpusztulni, amikor a csontjai kezdtek porhanyósak lenni.
Megdöbbentő volt ez, még akkor is, ha már láttam az életben olyan városokat, ahol az épületek építették a lakókat és találkoztam roppant intelligens ruhafogasokkal, valamikor a születésem elött negyvenmillió évvel, amikor eldöntöttem, hogy valószínűleg kedvem lesz egy kis ideig ahhoz, hogy azt higgye rólam a világegyetem, hogy az ellenőrzése alatt tud tartani.
Na, mennem kell, mert növekedik a stabilitási zéróközelitő.
Az egyetlen megmaradt Expasrthhh könyvtár bejegyzés, miután a bolygó magmája mérhetetlen unalmát levetkőzve elöntötte a külső kérget.
Dr. Gruix művei:
"Ahol túléltük a szuggesztív primer számok támadását"
"Kalandok a hetedik világegyetem bal felső sarkánál talált Első magrmaipulátorral"
"Most hol vagyok? Most? Hol? Vagyok? Most...Azért ez relatív, nem? Nézz csak vissza oda, ahová a "most" szó van írva. Na, ügye, a most az máris nem most, vagy ha mégis, akkor az egyszerű csalás, mivel nem hiszem, hogy fair végtelen számú most-ot egymás mellé állítani, csak azért, hogy legyen most. Hol? Jó kérdés... Jó lenne tudni, hogy egészen pontosan hol foglalok helyet, miközben a világegyetem -- köszönhetően az Ősösztönök néhány félrészeg mérnökének - fénysebességgel száguld, közben pedig többkvilliárd tonna téridőt és soktrilliárd matematikai egyenletet szakít ki abból, amit sokan botor módon valóságnak hívnak. Miközben így száguld ez az egész mindenség, az összetevője is össze-vissza rohangálnak, körpályáknak csúfolt, ínstatikus pályákon, így aztán ember - vagy bármi más - legyen a talpán, aki megmondja, hogy az "itt egészen pontosan hol is van. Szóval rohadt jogos kérdés az, hogy hol vagyok. Vagyok? Attól függ. Ha elnézek balra és ellátnék harmincmilliárd fényévnyire, akkor látnám, hogy én ott nem vagyok tényező, így azok számára én igazából nem vagyok. A távolságokkal hatványozottan csökken annak a matematikai esélye, hogy én létezem, és bizony, létezik az a messzeség, amelynek a mértékét, ha közölnék vele, betartva a galaktikus játékszabályokat szüntetném meg önön létezésem, mivel abból a távolságból nézve egyszerűen képtelenség a létezésem. Tehát valóban vagyok? Vagy csak úgy érzi valami, hogy én vagyok? Tudják, mikor egy szúnyog azt hiszi, hogy leszállt, pedig csak mi tudjuk, hogy rá kell csapnunk a lábunkra... Vagy mi..
Folytatása következik
Forradalom most! Terjeszd a Tudást és légy nyitott! Készülj fel a Z napra! A változás közeleg
