A Larian Studio Divinity: Original Sin játéka meghódította a szerepjátékosok szívét, és szerencsére anyagilag is jövedelmezőnek bizonyult, így várható volt, hogy a sikeres első részt követően újabb kalandokra hívnak a fejlesztők Rivellonba. 2015 augusztusában indították el Kickstarter-kampányukat a fejlesztők a Divinity: Original Sin II-re gyűjtve – sikerrel, mivel kevesebb mint 12 óra alatt összegyűlt a tervezett 500 ezer dollár. A kampány végére több mint 2 millió dollárt kalapoztak össze, így csak idő kérdése volt, hogy a játék mikor jelenik meg. Az eredetileg 2016-ra tervezett kiadás ugyan csúszott jó pár hónapot, de a végeredmény ismeretében kijelenthető, hogy érdemes volt egy kicsivel többet várni a játék megjelenésére.
A fejlesztők – nagyon helyesen – azt a filozófiát követték, hogy ami az előző részben is tökéletes volt azt változatlanul hagyják, ami pedig fejleszthető, azt fejlesztik. Az első rész magát a játékot, valamint egy hozzá kapcsolódó küldetés- és kampányszerkesztő modult tartalmazott, ezt az új részben kiegészítették még egy könnyen kezelhető játékmester résszel is, ahol egy vállalkozóbb kedvű amatőr játékmester a haveri társaság részére testre szabott küldetéseket állíthat össze. Ez a játékrész természetesen csak többjátékos üzemmódban érhető el. Talán ezzel a modullal közelítették meg legjobban a fejlesztők a szokásos dobókocka és könyv alapú szerepjátékélményt.
A játék a szokásos (és egy elemében elég szokatlan) karakteralkotással kezdődik, így az öt faj, haj, bőr szakáll, képzettségek, varázslatok és a 14 különböző karaktertípus mellett még azt is kiválaszthatjuk, milyen hangszert szeretnénk hallani a hátérben a küldetések alatt. Hat előre gyártott karaktert is készítettek a fejlesztők a játékosok részére, aki először játszik, annak érdemes lehet ezek közül kiválasztania valamelyiket. Az előregyártott karaktereknek nemcsak részletesen kidogozott háttértörténetük és saját céljaik vannak, de a legtöbb párbeszéd során külön mondanivalójuk is, ami még érdekesebbé és összetettebbé teszi a játékot. A fejlesztők a karakterekhez fűztek egy olyan besorolási rendszert is, amely részben kötött (például a faj és a nem), másrészt dinamikus elemeket is tartalmaz, ami az alapján sorol be minket, hogy miket cselekedtünk, hogyan viselkedtünk korábban, ezért a párbeszédbe elegyedők ezek alapján más és más stílusban beszélnek velünk. Például ha mindig jót cselekszünk, egy idő után a velünk találkozó karakterek hősként tisztelnek, és az ennek megfelelő párbeszédopciók is megjelennek. A játék összetettsége lenyűgöző, minden részletet végiggondoltak, így a legtöbb küldetés esetében megkapja a játékos a feladatát, de hogy azt hogyan oldja meg, a játék teljes egészében rá bízza.
A Divinity: Original Sin II harci részét is továbbfejlesztették, de az eredeti, fordulónkénti lebonyolítás megmaradt. A képernyő tetején megjelennek a fordulóban soron következő harcosok képei balról jobbra, és amikor mi kerülünk sorra valamelyik karakterünkkel, láthatjuk, hogy a különböző támadások, akciók, mozgások hány akciópontunkba kerülnek, ennek megfelelően kell az adott körre taktikánkat kialakítani. A legszembetűnőbb változás, hogy a játékos kétféle páncélzatot kap: egy fizikait és egy mágikust – az előbbinek a kardok, fejszék és más fegyverek csapásait kell kibírnia, míg az utóbbi képességeit az ellenünk bevetett varázslatok teszik próbára. Vannak olyan fegyverek és támadási módok is, amelyek a különböző páncélzatokat meg tudják kerülni, ezekkel még teljesen sértetlen páncélzat mögött is sebezhetővé válnak az ellenfelek.
A történetet is jól felturbózták az első részhez képest. Ugyan maradt a történetvezetés során néhány jópofa küldetés – egy alkalommal például égő malacokat kell valahogy megmentenünk –, de még ezek is sokkal komolyabbak az első rész néha kissé szeleburdi misszióihoz képest. A fejlesztőknek sikerült a humor és a komoly történetvezetés keskeny pallóján megtalálni a kényes egyensúlyt. A beleéléshez az is hozzájárul, hogy szinte minden szereplőnek és karakternek saját hangja van, ráadásul a legtöbb városi, falusi helyszínen is folyamatos a háttérben a csacsogás, ami egy ekkora játék esetében óriási mennyiségű szinkronszínészi munkát jelentett.
Négy nehézségi szint vár ránk a Divinity: Original Sin II-ben. A mesterséges intelligencia nem teljesen sötét, így már a legkönnyebb szinten is előfordulhat, hogy egy korábbi mentésből kell újraindulnunk. Mivel a játék teljesen elengedi a játékos kezét, abban a sorrendben és úgy oldhatjuk meg a feladatokat, ahogy akarjuk, és emiatt előfordulhatnak érdekes helyzetek. Mint például amikor egy könnyedén levert ellenséges különítmény után a másik pikk-pakk gulyást aprít kicsiny csapatunkból. Egy ilyen szomorú eseménynek persze az is lehet az oka, hogy a fejlesztők elhelyeztek ugyan pár segítséget a terepen, mondjuk egy kis olajtócsát itt, egy kis víztócsát ott, de ahelyett, hogy kihasználtuk volna a lehetőséget az ellenség felgyújtására vagy jégen vergődtetésére, mi sétáltunk rá szépen egy olajfoltra, amit az ellen felgyújtott, és a mi harcosaink égnek harc közben, mint a Reichstag, ami az egészségüknek nem tesz kifejezetten jót.
A grafika szuper, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy már egy nem túl izmos laptopon is elszaladgál a program. Főleg az a már más játékokban megszokott trükk tetszett, hogy amikor rendesen ráközelítettem szereplőimre, a háttér kicsit elmosódottabb lett – ez a megoldás a távolságérzetet tökéletesen hozta számomra. A kamera forgatható is, bár ezt kizárólag olyan esetben használtam, amikor az ellenfél távolról lövöldözte a csapatomat, én pedig alaphelyzetben nem láttam az ellenséges harcost, így kénytelen voltam olyan szögbe forgatni a képet, hogy az ellenség valahol a kép csücskében látható, és ezáltal támadható legyen. A játék látványtervezői, grafikusai is kitettek magukért, az embernek néha kedve lenne felkerekedni, átruccanni a kibertérbe, és kisebb kirándulásokat tenni a játék kellemesebb tájain.
Sajnos az eddigi Divinity játékok zeneszerzője, Kirill Pokrovsky 2015-ben elhunyt. A Larian Studiosnak azonban sikerült szerencsére olyan zeneszerzőt leszerződtetnie az újabb játékhoz, aki nem csupán átvette a korábbi muzsikák stílusát, de olyan zeneművek is kicsúsztak a kezei alól, amelyek felérnek a korábbi zeneszerző magas szintű örökségéhez.
A játék hatalmas, így nem meglepetés, hogy itt-ott belefuthatunk kisebb hibákba. Előfordult, hogy annak ellenére, hogy a rendszertől azt kértem, hogy a karaktereket egyszerre, egy csapatként mozgassa, a vezetőjükkel már árkon-bokron túl jártam, mire észrevettem, hogy a csapat többi tagja egy egyszerű bozótost nem tudott leküzdeni, és ott torlódtak egymás hegyén-hátán, amikor visszamentem értük. Szerencsére ennél komolyabb nehézségről, hibáról nem tudok beszámolni.
A 2017-es év elég sok kellemes meglepetést hozott eddig is a legkülönbözőbb játékkategóriákban. A Divinity: Original Sin II véleményem szerintem nem egyszerűen 2017 legjobb szerepjátéka lett, de talán oda lehetne állítani a nagy elődökkel, például a Baldurs Gate II-vel vagy az Icewind Dale-lel együtt a legjobb szerepjátékok panteonjába. Annak is kellemes élmény, aki a harcok kedvéért játszik, de az is élvezni fogja, akit a történet és a szerepjátszás maga ejt rabul (csak akkor alacsonyabb nehézségi fokozatot érdemes választani). A játékmester mód pedig azoknak nyújthat kellemes órákat, akik eddig a dobókocka-könyv alapon játszottak szerepjátékokat a haveri körrel, és most szeretnének valamilyen számítógépes szerepjátékot is kipróbálni. Persze a szokásos többjátékos mód helyett is kipróbálható bárki számára ez a modul.
