John Scalzi azután, hogy a Vének háborúja sorozatával örökre beírta magát a sci-fi történelemkönyvébe, illetve ugyanezzel a lendülettel végérvényesen belopta magát a műfaj rajongóinak szívébe, új történetbe fogott. Vagyis igazából már fogott ő új történetbe többször is, elég csak a zseniálisan fura Vörösingesekre vagy a Bezárt elmékre (és annak folytatására, a Fejvesztvére) gondolni. 2017-ben jelent meg Az összeomló birodalom című kötete, amellyel nem titkoltan az a szándéka, hogy a Vének háborújához hasonló méretű és népszerűségű univerzumot építsen fel. És a néhány hete hazánkban is megjelent második kötet, a Pusztító tűz alapján bizony nagyon jó irányba halad.
Mielőtt rátérnénk a Pusztító tűzre, pár gondolat erejéig térjünk vissza az első regényhez, hogy picit képbe kerüljünk a mi, mikor, hogyan, miért stb. kérdéskörben. Szóval adott az emberiség, amely sok-sok generációval ezelőtt felfedezte az Árt. Ez egy emberi elmével alig-alig felfogható kozmikus csatornahálózat, amely lehetővé teszi, hogy (űrmértékkel nézve) nagyon rövid idő alatt nagyon nagy távokat tegyünk meg. A dolognak két hátulütőjét ismerik. Az egyik, hogy az Árban csak egy pici valóságbuborékban lehet utazni, ha ez megszűnik az adott űrhajó körül, akkor a hajó, annak legénysége és úgy általában véve mindene szó szerint megszűnik létezni. Volt-nincs. A másik pedig, hogy az Ár csatornái csak bizonyos csillagrendszereket kötnek össze, és egy csatorna csak egy irányba áramlik. Szerencsére a legtöbb összeköttetésben lévő rendszer között van oda és vissza is vezető csatorna. És miért is omlik össze a címben szereplő birodalom? Nos azért, mert az Ár is épp összeomlani készül. És mivel a birodalmat alkotó rendszerek önmagukban nem alkalmasak az önfenntartásra, így az egymástól elvágott világok kvázi halálra is vannak ítélve. Erre jött rá Marce Claremont és tudós apja, akik a legtávolabbi (és egyben az egyetlen olyan ismert világ, amely önállóan is fennmaradhat) rendszerben, a Mezsgyén élnek. Marce fel is ül az egyik utolsó hajóra, amely még a Mezsgyéről induló Ár összeomlása előtt elhagyta e világot, hogy a birodalom központjában figyelmeztesse a veszélyre az emperátort, a birodalom mindenható urát. Illetve ezesetben úrnőjét.
Ennyit elég is tudni Az összeomló birodalomról, amely csurig volt ármánykodással, összeesküvéssel, politikai csatározással, káromkodással és erotikával. És a folytatás sem lett más. A sztori pontosan ott vette fel a fonalat, ahol az első kötet letette, vagyis Marce – és az által könnyedén meggyőzött II. Grayland emperátor – gőzerővel dolgozik azon, hogy meggyőzzék a népet a közelgő veszélyről. Mint minden ilyen helyzetben, elég szkeptikusan fogadják a híreket mind a pórnép, mind a tudósok és persze a gazdaságot mozgásban tartó nagy nemesi házak vezetői is. Sokan úgy vélik, hogy az egyébként is csak véletlenül a trónra kerülő új és fiatal emperátornál sokkal jobbat is találnának, így – főleg a legnagyobb riválisnak számító Nohamapetan ház – szövögetik is tovább a maguk is puccskísérletét. Mindeközben Marce megismerkedik egy kivételes tudóssal, aki valójában egy dologban kivételes: hisz neki. Nem csak hisz, de hasonló kutatásokat végez mint ő, ketten pedig rájönnek, hogy az Ár nem csak összeomlik, de…
De inkább nem spoilerezem el a sztorit. Legyen elég annyi, hogy Scalzi most is nagyon ügyesen csavargatja a történetet, amelybe a nagyban politikai játszmák közé sikeresen be tudta csempészni a misztikumot, a rejtélyességet és az izgalmat. Nem csak azért fogunk izgulni a regény olvasása közben, hogy miként alakul Kiva Lagos, Cardenia Wu Patrick (alias II. Grayland) vagy Nadashe Nohamapetan sorsa, hanem azért is, hogy mit talál Marce egy rég elhagyatottnak hitt világban, és az miként segíthet nekik a birodalom megmentésében. És a legjobb, hogy Scalzi úgy zárja le a sztorit, hogy az emberben akarva-akaratlanul is formálódni kezd a kérdés, vajon mi fog történni a harmadik kötetben? Olyan kérdéseket hagy nyitva, amelyek így könnyedén az őrületbe kergetik az olvasót. Pont mint egy szappanoperában, amikor a legizgalmasabb ponton jelenik meg a folyt. köv. felirat.
A Pusztító tűz nem csak remek folytatása lett Az összeomló birodalom által megkezdett történetnek, de érzésem szerint csak most kezd igazán beindulni a cselekmény. Ha Scalzi ebben a tempóban és stílusban folytatja, akkor két-három, de akár négy-öt további regényt is bőven el tudok képzelni ebben az univerzumban. Úgy, hogy közben nem laposodik el a sztori (amit azért egy icipicit megéreztem anno a Vének háborúja többedik köteténél). Hogy így lesz-e, azt egyedül Scalzi tudja. De ismerve a munkásságát, nem aggódom egy percig sem. Csak győzzem kivárni a folytatást.
