John Scalzi kétségtelenül a Vének háborúja univerzumával vált világhírű sci-fi íróvá, de az utóbbi években sokadszor mutatta meg, hogy képes teljesen más stílusban is nagyszerűt alkotni. 2017-ben érkezett meg hazánkba is Az összeomló birodalom című műve, amelyet kezdettől fogva trilógiának szánt. Első olvasatra egy újabb ígéretes sci-finek tűnik, és bizonyos szempontból nézve természetesen az is. De valójában ez csak egy álca, egy nagyon jól megvarrt köntös, amelyben egy nagyszerű politikai krimi-dráma lapul, nem kevés társadalomkritikával. A második kötet a Pusztító tűz volt, amelyet idén követett a befejező rész, Az utolsó emperátor.
Míg a Vének háborúja kötetek egy részét nyugodt szívvel lehetett úgy olvasni, hogy nem volt meg előtte valamelyik korábbi (maximum néhány részlet nem volt így teljesen egyértelmű), addig az Egyesülés-trilógia (nevezzük így mostantól az egyszerűség kedvéért) esetében ez nagyon nincs így. Tulajdonképpen a három kötet, mivel egyenként nem is olyan vészesen vastagok, simán befért volna egy nagy könyvbe, nem lett volna sokkal nagyobb, mint egy Jane Austin gyűjtemény... Az utolsó emperátorba nem igazán lehet úgy belekezdeni, hogy előtte nem olvastuk az előző két kötetet, ugyanis egy büdös szót nem fogunk érteni az egészből.
Az események pontosan ott veszik fel a fonalat, ahol a Pusztító tűz véget ért. II. Grayland emperátor lefülelte a második ellene irányuló merénylet- és államcsínykísérletet, az abban résztvevő nemesi házak vezetőit pedig börtönbe csukatta. A legnagyobb ármánykodó Nadashe Nohamapetan viszont megszökött, és egy csempészhajón bujkálva próbálja meg harmadszor is ugyanazt: megölni II. Graylandet, hogy a helyébe léphessen. Természetesen erről az emperátornak is tudomása van, aki szövetségeseivel belekezd egy olyan titkos játszmába, amelyből látszólag nem jöhet ki győztesen. És közben persze ne feledkezzünk meg az egész történet egyik mozgatórugójáról, az Ár közelgő összeomlásáról sem, amelyet II. Grayland – civil nevén Cardenia szerelme, Marce Claremont kutat kétségbeesetten.
Miről is van szó? Az emberiség az Egyesülés néven emlegetett birodalomban tengeti napjait, amelyet megannyi, egymástól akár több millió fényévnyire fekvő kisebb-nagyobb galaxis alkot. Alapesetben lehetetlen lenne a közlekedés e rendszerek között, csakhogy létezik az Ár, amely egy téren és időn kívüli hálózat. Ez köti össze e rendszereket egymással, általa pedig a többmillió fényéves utazás néhány hetesre, legfeljebb néhány hónaposra zsugorodik. Igen ám, csakhogy az immár 1500 éves Egyesülés a pusztulás felé halad, ugyanis kiderült, hogy az Ár hullámai szép sorjában össze fognak omlani, ami az egyes rendszereket végleg és visszavonhatatlanul elvágja egymástól. És mivel az egész Egyesülésben egyetlen rendszer van, amely mindenféle külső segítség nélkül is képes az önfenntartásra, az Ár összeomlása emberek milliárdjainak lassú éhhalálát jelenti.
Nem könnyű helyzet ez az emperátor számára, akinek tehát amellett, hogy a népet kellene valahogy mentenie, még az ellene irányuló ármánykodással is meg kell birkóznia. És ez bizony igen súlyos döntések meghozatalára kényszeríti. Szerencsére Scalzi mindezt elképesztően olvasmányos és szórakoztató formában tálalja. Van egy cimborám, aki pont azért tette le idő előtt Az összeomló birodalom kötetet, mert úgy érezte, teljesen céltalanul van tele trágársággal. Mert valóban, Scalzi, aki egyébként is elég szabadszájú író, egyetlen korábbi művében sem káromkodott annyit, mint ebben a trilógiában. Ez azonban nem véletlen, ez is egy ábrázolási eszköz a kezében. Ha figyelmesen olvasunk, jól látható, hogy mindig olyan stílusban íródik egy-egy fejezet, amilyen stílust annak a főszereplője képvisel. Ha az emperátorról van szó, akkor mindig letisztult és kimért. Ha Kiva Lagosról, akkor viszont majd minden mondat végén ott egy nyomdafestéket alig tűrő magyar kötőszó... Ez lehet ugyan nagyon zavaró, de ha a helyén kezeljük, valójában sokat hozzátesz a beleéléshez.
Az utolsó emperátor méltó lezárása a trilógiának. Egy olyan trilógiának, amely csak palástként használja a sci-fi műfajt. A hangsúly nagyon nem az űrutazáson, de még csak valójában nem is az Ár összeomlásán van. Hanem a pusztulás szélére sodródott emberi birodalom belső széthúzásán, a becsületes uralkodó kétségbeesett küzdelmén a népe túléléséért, és az önmagán kívül senki mással cseppet sem törődő nemesi réteg kaparásán, hogy márpedig ők és vagyonuk is éljék túl a világvégét. Ebből pedig egy piszok izgalmas és nehezen letehető politikai krimi-dráma születik, amely minden mondatában magán hordozza John Scalzi utánozhatatlan stílusát.
