A World at War óta kis túlzással elválaszthatatlan része az éves Call of Duty megjelenéseknek a túlélőhorrorból merítő Zombies mód, amelynek népszerűsége még úgy sem tudott megcsappanni az évek során, hogy rendszeresen érkeztek jobbnál-jobb, önálló zombis játékok. Nagyszerűsége pont relatív egyszerűsége: a hullámokban érkező zombik és egyéb pokoli rémségek visszaverése papíron egyszerű, mint a faék, a különböző fejlesztőcsapatok mégis képesek évről évre úgy csavarni azt, hogy friss és szórakoztató addíció legyen az aktuális Call of Duty játékmódjainak palettáján.
Bár a Call of Duty-klónok aranykora kis túlzással már leáldozott (ahogy az is vitatható, hogy vajon nem lépett-e át maga a fő széria mélyrepülése is egy határt a tavalyi, DLC-ből önálló játékká átcímkézett Modern Warfare III-mal), időről időre felbukkan egy-egy próbálkozás, amely aztán viszonylag gyorsan feledésbe is merül. Éppen ezért hagytam eleinte figyelmen kívül Ashley Ellis, alias Infinity Ape tavaly bemutatott, egyedül fejlesztett multiplayer zombis játékát, a Hellbreach: Vegast, amelynek első játékmenet-videói és előzetesei alapján elég egyértelműek voltak az inspirációk, azonban úgy festett, ezeken túl nem sok egyedi vagy említésre méltó dolgot tud felhozni.
A játék aztán március közepe felé early accessbe lépett, egyelőre három pályával, négy karakterskinnel és három nehézségi szinttel, én pedig azon kaptam magam, hogy egyre több platformon találkozom a játékot dicsőítő véleményekkel és kritikákkal, amelyek szerint Ash olyan zseniálisan megragadta a zombimód lényegét, hogy csekély 10 euróért kínált játéka többek számára szórakoztatóbb és autentikusabb élmény, mint az utóbbi pár év CoD-jainak zombis felhozatala. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, és fussak vele egy próbakört.
A tapasztaltak alapján pedig bár nem világmegváltó vagy forradalmi a játék, az elsődleges szempontot – miszerint hozza a Zombies hangulatát és legyen szórakoztató – maximálisan teljesítette. A jövőben ráférne még több zombi-, perk- és fegyvertípus, jelenleg egy idő után a továbbjátszás motivációja is kimerül az online toplisták megdöntésében, illetve az achievementek feloldásában. Ám amit jelen formájában kínál, az laza, addiktív, véres és szórakoztató zombigyilkolós móka, akár egyedül, akár három társunkkal. A játék ráadásul nagyon jól épít a vegasi témára is az egyes zónákban elhelyezett különböző félkarú rabló automatákkal, amelyek különböző random módokon turbózhatják fel képességeinket, fegyvereinket, illetve olyan pályaelemekkel, mint a rulett-táblából barkácsolt csapda, amely másodperceken keresztül pörgő géppuskafészekként kaszabolja le a közeli ellenfeleket.
Aggályaim így egyelőre kimerülnek abban, hogy vajon milyen tempóban tudja Ash hozni a frissítéseket, csiszolni a játékmechanikákat (a netkódra tapasztalataim szerint ráfér még valamennyi finomhangolás, és itt-ott kisebb bugokba is beleszaladtam), és az ígért pályákon felül még mivel tudja majd bővíteni az early accessben jelenleg kínált tartalmakat. Ha tartani tud egy egyenletes tempót – ami egyedüli fejlesztőként nyilván nem könnyű –, a Hellbreach a végleges változat megjelenésére lehet akár az (aktuális) év egyik multiplayer meglepetése, de ugyanígy futó fellángolás is, amelynek sikere pusztán azt jelzi, hogy bár a közönségnek továbbra is igénye van a Call of Duty játékmódjaira, stílusára, az Activision-Blizzard egyre merészebb és kapzsibb húzásaira viszont egyre kevésbé.
