Ez az egyik olyan játék, amit talán a bejelentése óta figyelemmel kísértem, évekig a wishlistemen volt, majd évek óta a digitális polcomon, de ki tudja, miért, csak nemrég vetettem bele magam Sonny Featherland és Marty MacChicken kalandjaiba. Egyből berántott, és egyszer sem eresztett, és sajnáltam, hogy olyan hamar vége lett.
Nem tudok róla érdemben rosszat mondani. A vizuális megvalósítás csillagos ötös, és a fejlesztők nemcsak a fekete-fehér látvánnyal, hanem a dramaturgiában is hozták a noir stílust. A karakterek egytől egyig zseniálisan megírtak, megvalósításuk is szuper, de a szinkronhangok teszik fel a vörös cseresznyét a fekete-fehér habra (hm…). Öröm látni, hogy egy viszonylag alacsony költségvetésű magyar játéknál nem sajnálták a büdzsét profi színészekre, akik élettel töltötték meg a színtelen karaktereket. A két főszereplő jó zsaru-rossz zsaru dinamikája önmagában elvinné a hátán a játékot, míg a mellékszereplők közül talán a mosómedve volt a kedvencem, meg Dr Bubo.
A jazz-es soundtrack szintén hibátlanul sikerült, pár számmal bővült is a személyes lejátszási listám.
Olyan, tényleg apró részletekbe tudnék csak belekötni, amiket leírni sem érdemes. Kicsit alulértékeltnek is tartom a játékot, bár az is igaz, egy film noir stílusban megalkotott, antropomorf állatokkal előadott visual novel/kalandjáték hibrid nem egy mindenki által befogadható tömegtermék. És ez így is van jól. Az ítéletem így 10 üveg olcsó bourbun a 10-ből. Ugyanakkor tanakodok az Into the Hive! kapcsán, úgy láttam, páraknál az csalódás volt - erősítsetek meg, hogy tévedtek.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
